Komfortzóna – mert megérdemlem.

Komfortzóna – mert megérdemlem.

Évek óta hallgatom mások panaszait arról, hogy mikor jön már, és miért nem, és miért nem változik, és miért nem lép be, és meddig kell még türelmesnek lenni, és egyedül, és magányosan, és különben is, ő már készen van, mert ő a tökéletes, már alig várja, már tudna kapcsolódni, de a másik nem tud, mert annyira gyenge dönteni és egyebek…

Aztán magamba mélyedek és csendben hallgatva forgatom magamban a kérdéseket: mégis, én kinek beszélek? Kinek írok? …minek, ha nem értik? …hol élnek ezek? …hányszor kell még ismételni, hogy a társ = tükör? …tényleg nem veszik észre, hogy a félelmeikből teremtenek? …tényleg nem elég magyarul mondani, hogy csak magunkon kell dolgozni és nem foglalkozni a másikkal? Nem, nem elég.

Elmesélek nektek egy nagyon tanulságos, de hihetetlenül hülye történetet. Hihetetlen, mert ha nem velem esik meg, akkor el sem hiszem, hogy ezt így össze tudják rakni odafent. És nagyon hülye, épen annyira, mint amennyire hülye én tudok lenni adott helyzetben, ha eluralkodik rajtam a félelem és magamra csukom a komfortzónám vasbeton kapuit. Mégis, pontosan mutatja, hogyan is működik a teremtés. Tanuljatok belőle, mert könnyebb a más kárán, mint a magunkén! Vagy legalább nevessetek rajt egy jót!

Adott vagyok én, meg a legjobb, lelkizésre kiválóan alkalmas barátnőm, akiről mindent tudok és viszont. Meg adott Életem Szerelme, akinek épp nemrég nyíltam meg teljesen őszintén egy hosszú levélben, de amúgy évek óta (talán soha) nem is beszélgettünk még igazán mélyen.

Csak a lelkét érzem. Csak az álmainkon át kapcsolódunk. Közben meg fizikai szinten semmi. Szóval a helyzet enyhén különleges és olyan furcsa nekem, hogy azt szavakkal nehéz kifejezni. Képzeld el, hogy valakivel összejársz éjjelente, időről időre megmutat magáról ezt-azt és tökéletes szerelemben vagytok együtt, de ha nappal meglátod, remegni kezd a lábad, menekülsz előle és két szót nem tudsz kinyögni, mert akkora félelem van benned, hiszen gyakorlatilag semmilyen kapcsolódás nincs köztetek és annyira ciki, hogy mégis odavagy érte. És Ő tudja.

Barátnővel Badacsonyban randizunk, direkt megkérem, hogy sétáljunk talán inkább a móló felé, és ne a másik irányba, ahol Ő van, mert akkor biztosan nem fogok összefutni ‘Vele’ és nem kell kényelmetlenül éreznie magát senkinek. Jobb ez így – kikerülni a kényes helyzeteket. (Khm. Komfortzóna kipipálva.)

Egyik témából a másikba csapunk, megállunk a móló végén, nagy hévvel megy az élménymegosztás. Egyszer csak eszembe jut az aznapi álmom. Elkezdem mesélni neki, hogy ma meg azt álmodtam, hogy a saját esküvőmre készülök ‘Vele’ és milyen jól állt neki a szürke öltöny, nekem meg szólt anyám, hogy készüljek, mert jönnek már a vendégek. Erre felvettem a ruhámat, ami nem a szokásos, klasszikus, hosszú fehér volt, hanem valami egyszerű, rövid szoknyás, virágos, akár csinosabb utcai öltözet is lehetett volna, de nem érdekelt, baromi boldog voltam és semmilyen körülmény és külsőség nem számított. Erre egyszer csak eszembe jut, hogy nem is ma van az esküvőm, hanem holnap lesz!

Persze ezen jót nevetünk, nekem meg ott, a móló végén állva, az álom üzenetét megértve, azonnal megvilágosodásom támad: hát persze! Azzal akadályozom a folyamatot, hogy annyira tökéletes akarok lenni! Mert nekem annyira ő a tökéletes… de mi van, ha nem kell a saját tökéletességemre törekednem? Sőt… egyáltalán, maga a tökéletlen lehet csak tökéletes, úgy, ahogy van… Szóval, egyrészt megfontolandó ez a „semmilyen körülmény és külsőség nem számít” dolog, amúgy meg valószínűleg azzal tartom távol Őt, hogy lehetetlenül maximalista elvárásaim vannak önmagam felé, ezért van bennem a félelem, mert a saját magasra tett mércémet képtelen vagyok meghaladni; de ha meghaladom ezt az önmagam felé támasztott elvárást, akkor azonnal ott lesz! (Mármint Ő. Mellettem.) Sőt – jön a gondolat, igen, ennyire konkrétan – akár itt és most, a mólón állva dönthetek úgy, hogy elengedem a tökéletesség iránti vágyamat és lehet, hogy itt és most, azonnal szembejön velem! Mert hát a teremtés így működik…

Na, ezen a felismerésen elgondolkodva kicsit megnyugodtam, kilazultam, hajrá teremtés! Barátnővel elindulunk visszafelé. És mit tesz Isten (bírom az ilyen közhelyeket, mert velősen igazak) – ott jön szembe! Igen. Ő.

Tényleg. Pontosan akkor, amikor róla beszélünk, pontosan abban a pillanatban, amikor Barátnő hangosan kimondja (Mit mondja? Többszöri felszólítás ellenére kiabálja!) a nevét. Pontosan akkor, pontosan ott. Ahova azért mentem, hogy elkerüljem.

Erre mégis hány százalék esély lehetséges???

Van fogalmatok róla, mennyire kínosan éreztem magam?

Hát ez most megtudta, hogy róla beszélünk.

Szembejön. Mosolyogva. (Meghalok…végem…nincsmégegyilyenFérfi…) Köszön nekünk.

Még tesz is egy furcsa lépést, mintha felém lépne, de aztán mégsem… Talán megérezte, hogy behúztam a kéziféket?

Részemről teljes megsemmisülés. Hogy örülnöm kellett volna? Lehet. De abban a pillanatban úgy megijedtem, hogy ha lett volna alattam egy süllyesztő, annak örültem volna a legjobban. (Igen, ez kábé a tizenévesek szintje. Nem, még nem éltem közel negyvenet. Most aztán letagadhatom.)

Komfortzóna beaktivál – kapuzárás, mély levegő. Lélekjelenlét nagy nehezen megőriz. Nincs mit tenni, ez már megtörténik. Valahogy túl kell élni. Egyetlen határozott köszönés, fejet fel, menni tovább. Gépiesen. Egy, kettő, levegőt vesz, kifúj. Pár másodperc néma csend. (Marha hosszúak lettek ezek a másodpercek…) Majd, kicsit távolabb érve, Barátnővel egymásra nézve, szinte egyszerre kitör belőlünk a nevetés, mert kínomban már csak nevetni tudok magamon, hogy ennyire béna hogyan is lehetek és ilyen helyzetet mégis hogyan raknak így össze az égiek???

Az álmok maradtak azóta is. Jó ez így. Nem kell változtatni, nem kell szembenézni semmilyen félelemmel. Nem kell szembesülni a hibáimmal sem. Jól elvagyok magamban, szabadon, azt csinálom, és akkor, amit és amikor akarok. Megszoktam. Nem mondja meg valaki más, hogy milyen színű függönyt rakjunk a hálószobába és nem kell minden nap főzni, ha nem akarok. A változás több erőt kíván. Meg bátorságot. Ez meg így kényelmes.

Persze ez csak önámítás. Valójában baromira hiányzik. Főzni szeretek, a függönyök meg kit érdekelnek, ha közös a hálószoba? Na jó, vicc nélkül… Bármit képes lennék megváltoztatni az életemen, és még azt is könnyebben tenném, ha érte, ha neki, ha vele kellene…

De egyedül vagyok. Azóta is. Megérdemlem.

Tanulság: ha változást akarsz, magaddal kezdd. Mert az egész világ téged tükröz. Ő meg a leginkább. Ha te félsz – ő is fél.

Dönthetsz úgy, hogy kioldod a kéziféket és nekimész a félelemnek, hogy szembenézel vele és akkor talán másképp alakul….

De ezt csak úgy mondom. Csak a szám nagy. Aztán meg semmi. Mert én sem mertem meglépni. De legalább nem vinnyogok, hogy ő miért nem. Mert hát tükör.

https://www.youtube.com/watch?v=FVrUxVE4Wbw

2017. július 26.

 ui: ..mielőtt bárki azt hinné, hogy az írások alapján aztán mindent tud rólam, jelzem: mindannak, ami van, csak kis töredéke megy ki. Köszi a megértést és a nempiszkálást.