Kísértés vagy Igazi?
Kísértés vagy Igazi?
Az utóbbi hónapokban többekkel beszélgetve lettem figyelmes arra a tapasztalásra, ami a fenti címben rejlő dilemmát hozza elő, így azt gondoltam, érintsük meg röviden és kerekperec ezt a témát! Eszerint adott egy ember (akár férfi, akár nő, úgy tűnik, mindkét részről bőven létezik ez a megélés), aki találkozik egy másikkal, a másik pedig mélyen megérintve őt, eddig nem érzett, elemi erővel feltörő vágyat hív belőle felszínre. Adott főszereplőnk ekkor megijed és elkezd nála bekapcsolni az elme/egó stb. ami az agyalás és értelmezés zavaros állapotát hívja elő elsőként, eközben pedig – mivel próbálja ésszel magyarázni az érzéseit, amit persze lehetetlen, így – kapásból megfogalmazódik benne az a kérdés, hogy vajon mi a csoda lehet ez (…már ezzel sem jár messze a valóságtól, sőt…), de szinte azonnal meg is jelenik a külvilág és a társadalom által már elültetett “kísértés” (juj!) szócska. No meg a vele járó, (kívülről, mások által) elültetett, (manipulatívan) betáplált veszélyérzet.
Az alaphelyzet, ha magam köré nézek, a következő szokott lenni: illető, aki a még ki nem kezelt családi-múltbéli mintái, függőségei és téves hitrendszerei szerint teremtett párkapcsolatában/házasságában él, egyszer csak összetalálkozik az igazi másik felével és megijedve ettől, kísértésnek bélyegzi azt, ami az igazi. Létezik persze a másik verzió is, amikor is valóban a testi örömök megélési lehetőségével kecsegtet a (teremtett) sors, no de ez egy igazán teljességet adó kapcsolat mellett nem jelenik meg (egyik első számú alapszabály, ugye…), hiszen egy ilyen tiszta energetikába eleve képtelenség lenne kívülről bekapcsolódni egy harmadiknak. Nézzük hát, hogyan is lehet eldönteni, mi a válasz a szóban forgó kérdésre, de ehhez először is tisztázzunk valamit…
Miért jelenik meg a kérdés és a zavarodottság?
– Azért, mert illetőnek nincs elég rálátása a tágabb tudatosság szemszögéből a kapcsolatai és önmaga működésére. Ennyi az egész. Mondhatnám, hogy a kérdésre a válasz egyszerű, de ez nem mindenki esetében van így. Csak akkor egyszerű, ha már eljutottunk egy bizonyos tudatossági-önismereti szintre. Aki viszont még messzire evickél ettől, a különböző társadalmi elvárások és megítélések gubancos hálójában, annak nagyon is nehéz, hiszen az elméjében csapongó, bebetonozódott, téves eszmerendszerek gondoskodnak arról, hogy ne lásson kristálytisztán.
Tisztítsuk ki a képet!
Jöjjenek hát a nagyon is egyszerű válaszok és iránymutató gondolatok, amik segíthetnek rálátni arra, hogy vajon kísértésről van-e szó, vagy tényleg igaz(i), amivel találkoztunk? (Megjegyzés: nem véletlenül szeretem használni az ‘igazi’ szócskát – nem azért, mert mesésen romantikus, hanem azért, mert hogy az egyetlen ‘igaz’ érzés áll mögötte, ami akkor is van, ha önmagunk elől is letagadjuk és elhazudjuk!)
- Az igazi érzés egyik fő ismérve, hogy évek múltán sem múlik el.
Van egy olyan alaptörvénye az Univerzumnak, hogy ‘Idővel megmutatkozik az Igazság”! Egyszerűen, ahogyan telik az idő, minden kiderül, letisztul, kikristályosodik, láthatóvá és érthetővé válik. Az Idő egyszerűen mindent eldönt! Ennek megfelelője az asztrológiában a Szaturnusz. Márpedig, az ő működését és megnyilvánulásait, a hozzá kapcsolódó megéléseket tekintve, én azt mondom: lehet, hogy a Jupiter az Igazság bolygója, de a Szati méginkább az! Jupiteri erőkkel el lehet kényelmesedni, sumákolni a dolgokat. Szatival nem. Ahol ő van, ott bizony kiderül minden. Épp a lényegre hívja fel a figyelmet és nincs menekvés. Ez által pedig éppen ő adja a legnagyobb ajándékokat is! Tehát a lényeg: az Idő. Lehet nyafogni, türelmetlenkedni, akarni, erőlködni – hiába. Ha itt és most nem vagyok magammal őszinte, akkor idővel úgyis a képembe vágja a sors az igazságot. (Szerencsére.) Visszatérve a kiindulóponthoz: az igazival való szerelem nem múlik el. Idővel sem.
2. Mindebből kifolyólag, az igazi érzés másik fő ismérve, hogy elfojtható, elnyomható, de annál nagyobb erővel tör fel!
Épp azért, mert idővel egyre jobban nyomjuk lefelé (a mély tudatba), ő meg eleve létezik és már szívesebben bukkanna fel és adna nekünk sok-sok örömöt és élvezetet, hát nem hagyja magát, a kis piszok. Ez olyan valami, amit nem lehet ésszel felülírni. Csak lehazudni, elfojtani, tudomást sem venni róla – márpedig, aki ismeri az emberi működést, az tudja, hogy az egész életünk/világunk/sorsunk a tudatalattiból fel-felbukkanó minőségekből teremtődik! Puff neki…
3. Az igazi érzés másik fő ismérve, hogy eleve van!
Egyszerű és nagyszerű. Eleve van érzelem, eleve van szerelem, eleve van vágy, eleve van vonzalom, eleve van lángolás, eleve van béke, eleve van… minden. Nem tud nem lenni – és nem tud a nemlétből születni. Az igazival való kapcsolódásban nem kell megdolgozni azért, hogy érzelem, szerelem, vagy vágy legyen a másik iránt. Nem kell erőlködni, tervezni, nem az van, hogy ‘majd egyszer ez is megjön’, ‘majd egyszer rendben lesz’, ‘majd egyszer működni fog’. Mert eleve megvan. Persze, a mai világban nem ezt sulykolják belénk. Aztán meg, amikor találkozunk vele és ott van, lehet megijedni, mert erről nem volt szó! …és ekkor, ha elég nyitottak vagyunk a világról újat tanulni, akkor elindulhatunk felfedezni a Való Világ működését…
Annak, hogy eleve van minden, azért oka is van. Ma már nincs olyan kapcsolatunk, amely teljesen új, ezéletbeli ismeretség lenne, szinte minden kapcsolatunkat a múltból hoztuk, előző életből, karmikus háttérrel. Az igazival való kapcsolódás viszont a leggazdagabb. Ezért van, hogy az első összepillantásban nagy erők indulnak meg, mindkét részről. Mert a szem a lélek tükre és a lelkek újra összekapcsolódnak. Felszínre bukkan hirtelen minden, a múltban, az előző életekben már megélt élmény, legalábbis a lényegi élmény: egyek vagyunk, te vagy az otthonom!
Az igazi társaknak nincs más, csak közös múltja. Mert a létezésben ősidőktől kezdve egyek. Mert számtalan életet éltek már együtt és a lélek erre emlékszik, akkor is, amikor nem tudatos rá.
..és közös jelene. Hiszen eleve egymásban élnek (nem fizikai szinten). Érzik, élik egymást, sokszor öntudatlanul és olyan természetesen, hogy azt sem tudják, hogy éppen azért boldogok, szomorúak vagy lábfájósak, mert a másik felük éppen boldog, szomorú, vagy lábfájós.
..na és közös jövőjük… mert minden fizikai eltávolódás csak látszólagos és átmeneti. Minden más kapcsolódás csak ideiglenes. Ennek a kapcsolódásnak azonban a fizikai térben soha nincs vége. Nem tud vége lenni, mert eleve létező egység. Amíg tart a vágy, addig újabb és újabb inkarnációkat szül. Amikor a végső egyesülés megtörténik, akkor léphetnek magasabb létsíkra… majd érkezhetnek meg a teljes, nagy Egybe. De ez már egy másik történet…
ui: további tanulmányozásra ajánlom kedves kolleginám, Anikó egy régebbi írását:
Zentai Anna
asztrozófus