Kedvesemnek

Miért félsz? Miért menekülsz? …hát ezért.

Azokat az előző életeket, amelyekben a jelenlegi életünk problémáinak gyökere rejtőzik, gyökéréletnek hívjuk. Egy ilyen gyökérhez leásni és rálátni a dolgaink eredetére, nagy letisztulás és megkönnyebbülés lehet. Ezért írom most ezt neked – mert remélem, hogy segíthet. Akkor is, ha nem hoz azonnali eredményt. Mert a tudatalatti blokkok már attól elkezdenek feloldódni, hogy tudatosodik az eredetük.

Az ember észrevétlenül, öntudatlanul működtet olyan félelmeket, berögzött magatartásformákat, amikor sokszor maga sem tudja, miért viselkedik úgy egy adott helyzetben, ahogyan viselkedik. Az elmúlt napokban tettem a dolgom a hétköznapok szintjén – és közben valahol folyton ott lebegett bennem az a kép, amikor újra és újra összetalálkozunk és te megijedsz, elfordulsz, menekülsz előlem… Honnan jön ez? Miért van? Talán magad sem tudod…

Én ugyanígy voltam sokáig. Ahányszor csak bementem a városba, az egyik oldalam mindig téged keresett, a másik meg rettegett attól, hogy meglátlak és azonnal menekült volna onnan. Sokszor valóban menekültem is. Aztán kiderültek ennek a rögzülésnek a gyökerei, letisztultak és úgy érzem, mára szépen meg is oldódott mindez. Most viszont neked kell segítség ebben, ezt érzem. Már egy ideje itt van ez a két kis történet. Mostanáig halogattam – de most átadom neked.

Két történet, a sok közül, rólad és rólam, rólunk, az előző életeinkről… Talán választ ad sok kérdésre.

1618. Dél-Franciaország

Szabadságharcos voltál. A szegények védelmezője és segítője, mint egy igazi francia „Robin Hood”. Én pedig az életed szerelme. Együtt éltünk egy erdő mélyén, két kicsi gyermekünk volt ekkor. Először egy fiunk született, aztán rá alig két évre egy kislány. Ekkorra már 5 és 7 évesek voltak. Nagyon boldogok voltunk.

Az erdő mellett egy nagy vár állt és egy gazdag márki lakott benn. A felesége meghalt gyermekágyban, a kislányát így egyedül neveltette fel, dajkákkal. Nagyon fiús lány volt. Lovagolt, íjászkodott és mindent megkapott, amit akart, akaratos, férfias nő lett belőle, aki természetesnek vette, hogy körülötte forog a világ és bármi az övé lehet, amit csak szeretne.

Egy alkalommal, szokás szerint valamilyen szegényeket segítő, ám nem éppen törvényes akció során, a maszk, amelyet az arcodon hordtál, hogy ne ismerjenek fel – leesett. A márki lánya éppen ott volt és meglátott téged. Azonnal kinyílt benn a nő, olyan érzések indultak el benn, amik addig soha. Úgy érezte, akar magának. Ezt tudomásodra is adta, de te elutasítottad.

Attól kezdve ostromolni kezdett, titokban leveleket írogatott neked és még az erdőre is kiment, egyedül, hátha elrabolják… nem járt sikerrel. Te boldogan éltél velem és nem akartál ezen változtatni, jó is volt ez így.

Ám ő egyre indulatosabb lett és nem hagyta annyiban. Soha senki nem mondott még ellent neki. Nem szokta meg, hogy bármiről is le kelljen mondania. Hamis vádat eszelt ki és rablás vádjával elfogatott téged. Engem tömlöcbe csukatott, étlen-szomjan. Ott haltam meg, bezárva, egyedül.

Téged pedig felakasztatott. Konkrétan ő volt a hóhérod.

Mindez pár hónap leforgása alatt történt meg. Nyáron kezdődött és mire leesett az első hó, mi már nem éltünk. A két árván maradt gyermekünket egy ‘kövér Juliette’ nevű, kilenc gyerekes nő vette magához. A kislányunk egy eldugott kis faluban nevelkedett fel és amikor 18 éves lett, beállt komornának a márki lányához. Bosszút akart – meg is történt. Megmérgezte, ő pedig három napon és három éjjelen át, keserves kínok között szenvedett, minden fájdalmát kikiabálta magából, így halt meg.

Ám ezzel még nincs vége a történetnek… Valószínűleg, nem ez volt az egyetlen olyan élet, amikor az életedet (életünket) és mást is elvett tőled… A leszületések között, a jelenlegi életetek előtt szerződést kötöttetek. A jelenlegi leszületésben biztosítani fogja számodra a kényelmet, az anyagi jólétet, biztonságot, hiszen annyi mindennel tartozott már neked! Most visszafizeti mindazt, amit eddig elvett tőled. Így teszi le a karmáját veled. Ha pedig kifutott az erre szentelt idő, akkor újra beléphetek én, immár letisztult helyzetben…

Ismerős..? Nézzük csak a tényeket: tudod, hogy kiről van szó. Valójában félsz tőle. Talán nem tudatosan, de tudat alatt félsz, hiszen minden emléket őrzöl magadban és valahol emlékszel arra, hogy ő mire képes és arra is, hogy védeni akarsz tőle. A jelen helyzet, bár nem jó neked, de mivel tudat alatt emlékszel a szerződésetekre és arra, hogy neked ez az anyagi kényelem megjár, ezért nem mozdulsz. Nekem a jelen életben időnként légzési és fulladásos problémáim vannak – állítólag azért, mert a te szenvedéseidet vettem át. (Kérdés: akkor te meg attól félsz, hogy egyszer csak nem lesz mit enned? Hm..) Költői kérdések: Mitől is félsz a jelenben? Félsz levetni az álarcaidat? Megmutatni az igazi arcodat? Félsz maszkok nélkül élni? …és ezt a félelmet minden velem való találkozás felerősíti? Semmi nem véletlen.

De más most a szereposztás – most más irányból kaptál leveleket, mint azelőtt. És a jó hír: most nem kívül van a veszély! Jelenleg ebben a történetben nem külső személyek jelentik azt. Minden szereplő között, mindannyiunkban a feltétlen szeretet tud már működni egymás iránt! A veszély most nem kívül – hanem belül van. A saját félelmeink, a múlt élményeiben eredő démonjaink játszanak csak velünk. Már nincs mitől félni!

Nézzük a következőt is…

1912. Budapest, Soroksári (ma Ráday) utca

  Katona voltál, mint oly sok előző életben, majd mesélek még erről… én meg cselédlány egy zsidó családnál. Te katolikus keresztény – én meg zsidó. Ebben az időben ez a kapcsolat lehetetlen lett volna, ha nem lettünk volna már akkor, mind a ketten az átlagnál magasabb spirituális szinten. De így volt és mindketten tudtuk, hogy a vallásunk semmit nem számít ebben a történetben. Hatalmas szerelem volt köztünk és biztosak voltunk abban, hogy nekünk majd sikerül!

Az volt a terv, hogy én átkeresztelkedem katolikusnak és azonnal össze is házasodunk, így védve leszek. Volt egy gyóntató papod, aki vállalta a ceremóniát. Egy belvárosi templomban lett volna az esküvőnk…

Egy este váratlanul megjelentél a házban, ahol dolgoztam. A folyosón találkoztunk, mondani akartál valamit, de először átöleltél és meg akartál csókolni… ekkor a ház asszonya hirtelen ránknyitott! Félreugrottál, még kimagyarázható volt a helyzet. Ő számonkért, te pedig hirtelen úgy tettél, mintha nem is ismertél volna engem, azt mondtad, hogy most látsz életedben először és csak a ház asszonyának fiához jöttél látogatóba, mert együtt jártatok a ludovika akadémiára (ami igaz is volt). Erre ő egy kézlegyintéssel elintézte a dolgot és beinvitált a házba. Én pedig csak álltam ott, egyedül, megszégyenülve, megsemmisülve, dermedten, értetlenül… kész lettem volna a halálba is menni veled, nem érdekelt, hogy bárki megtudja, hogy szeretjük egymást! De akkor és ott, hirtelen minden elborult előttem… nem értettem, hogy lehet az, hogy mindazok után, hirtelen egyszerre csak megtagadsz???

Nem jöttél többet. Nem is láttalak. A csalódástól teljesen bezártam a lelkemet. Tudtam, soha senki mást nem fogok így szeretni, csak téged. Folyamatosan dolgozott bennem a „nem értem… nem értem…” érzése…

Három év múlva a város egyik leggazdagabb zsidó kereskedője jegyzett el. 21 évvel volt idősebb nálam. Én meg úgy gondoltam: ha már úgyis boldogtalanul kell élnem, hát legalább pénzem lesz! Nem szégyelltem gyémántköves jeggyűrűt hordani, amit csak akkor vettem le, amikor dolgozni mentem… időközben ugyanis kitört a háború és én ápolónőként dolgoztam egy nagy, árkádos épületben, amelyet kórházzá alakítottak át.

Már javában zajlottak az esküvői előkészületek. 1915. novemberében, egy napon a rehabilitációs részlegen dolgoztam. Aznap meghozták az új betegeket. Köztük egy amputált lábú, leszerelt katonát… te voltál az!

Ott és akkor szinte sokként ért, hogy felismertük egymást. Én először magas lóról beszéltem veled és odavetettem neked: „Na, ez az isteni igazságtétel, amiért elhagytál!”

… te pedig ott és akkor teljesen megtörtél… és elmondtad, mi is történt valójában, három évvel ezelőtt.

Azon az estén azért jöttél el hozzám, mert délután behívót kaptál. Már hajnalban indult a vonatod, el kellett menned és meg akartál kérni arra, hogy várjalak meg… tudtad, akkor este, amikor ránknyitottak, hogy ha kiderül, hogy együtt vagyunk, én az utcára kerülök, a munkaadóm bosszút áll rajtam és te nem leszel ott, hogy megvédj… Ezért nem engedhetted, hogy kiderüljön a kapcsolatunk, de ezt elmagyarázni lehetőséged sem volt már… Másnap hajnalban öten mentetek a csapatoddal, abszolút titkos küldetés volt, Szicíliába kellett mennetek, felderítésre… (igen, nem tévedés, oda!) ami nem sikerült jól. Történt valami bonyodalom és egy aknára léptél. A robbanás elvitte a jobb lábadat, amit térdből amputálni kellett és a hallásodat is elvesztetted egy időre, de később visszajött. Amikor hazajöttél, bár a szíved szakadt bele, de nem kerestél meg engem. Nem akartad, hogy egy nyomorékhoz kötve éljem az életem! Annyira szerettél, hogy inkább távol tartottad magad tőlem, nehogy az én életemet is megnyomorítsd!

Amikor kiderült, hogy mindketten vétlenek vagyunk ebben a történetben és mi a valóság, én azonnal kész lettem volna felrúgni a jegyességemet. Veled akartam lenni, élni, maradni… De te ismét elfordultál tőlem… konkrétan előttem van a kép, a hófehérre keményített ágyneművel, ahogyan a kórházi ágyon fekszel, én a bal oldaladon ülök és te elfordítod az arcod, hogy ne is láthassam! …és úgy döntesz, hogy véget vetsz ennek, mert nem akarod, hogy boldogtalan legyek melletted, hogy egy nyomorékkal éljek együtt!

Összetört a lelkem újra, mérhetetlen fájdalommal, de dolgoznom kellett tovább, ápolni kellett a többi beteget… amikor este hazamentem, újabb esküvői megbeszélést tartott a család. A vőlegényem megérzett valamit és siettetni kezdte az esküvőt. Én pedig ültem, falfehéren és mereven, mint egy szobor és mindenre bólogattam.

Belül már biztosan tudtam: felbontom ezt az eljegyzést és veled leszek!

Másnap szabadnapom volt, harmadnap mentem be újra a kórházba… és te nem voltál ott!

Hiába kérdeztem bárkit, senki nem tudta, vagy nem mondta meg, hova vittek! Mindent elintéztél… elintézted, hogy ne kereshesselek, hogy soha ne tudjam meg, hol vagy! Gondoltad, így majd boldog leszek, valahol, valakivel…

Teljesen összeomlottam. Amikor már a végső megadásban voltam, hirtelen bombatalálat érte a boltot, ahol a vőlegényem volt. Így úsztam meg végül az esküvőt.

Összecsomagoltam és leszámoltam a zsidó múltammal. Elmentem a paphoz, aki végül is valóban megkeresztelt és felvettem a Mária nevet, katolikusként éltem tovább, vidéken. Így úsztam meg a második világháborús deportálásokat is.

Te is vidékre költöztél, egy kis vízimalmod volt (a malom sok előző életünkben jelen van) és egy kis gazdaságot vezettél. Bottal jártál, nyomorékként, alkoholista lettél, soha nem nősültél meg, mogorva emberként ismertek… senki nem tudta, mi volt emögött valójában. 72 évesen haltál meg.

Én tanítóképzőt végeztem és a máriabesnyői árvaházba kerültem, majd nagyon hamar a martonvásári árvaházban kezdtem dolgozni, ahol szinte pillanatok alatt igazgatónő lettem. Szüzességi fogadalmat tettem és soha nem mentem férjhez. Csak a gyermekeknek éltem. Kicsi Életemnek hívtam őket, mint most Bencét és a kicsiket, amikor szövős játszóházat vezetek 🙂 Hamar felvirágoztattam a házat, ömlöttek az adományok, komoly köztiszteletnek örvendtem a hívatásom és a személyiségem miatt. Természetes halállal, tüdőgyulladásban haltam meg, a temetésemen többszázan voltak… a halálomig nem feledtelek téged, ahogyan te sem engem…

Hát itt a történet vége… és ebből a nyomorékságból ered a mostani tehetetlenséged érzése, ami most benned dolgozik… de most nem vagy nyomorék! Nem vagy tehetetlen! Most nem az a történet van, ez már egy másik élet, egy új lehetőség!

Most már értheted azt is, miért dolgozott olyan nagy erővel bennem az a „nem értem” érzés („nem értem, miért viselkedik így, miért nem azt mondja, amit akar?”). Én is küzdöttem, küzdök is a démonjaimmal. Engem is visszarántanak, újra és újra a régi félelmek. De dolgozom rajtuk és uralom őket.

Már nem kell elfordulnod tőlem! Nem kell menekülni! Mindaz a menekülés azért történt a múltban, hogy engem védelmezz és megments magadtól, mert azt hitted, így jobb lesz nekem? Hát nem kell többé ezt tenned! Itt és most más a helyzet, mások a körülmények és más lesz a végkifejlet!

Más lesz… csak hagyd, hadd történjen és ne félj…