Indulat és agresszió – mi van a háttérben?

Indulat és agresszió – mi van a háttérben?

Létezésünk egyik törvénye, hogy minden rossz érzés, fájdalom, nehéz állapot felülíródik és elmúlik akkor, ha megértés születik az emberben. Ezért is érzünk késztetést a világ és az ember működésének kutatására. A másik törvényszerűség pedig, hogy ‘az igazság odaát van’ – vagyis a valóság ritkán az, aminek látszik. A felszínen látható, szemmel felfogható dolgok mögött valójában teljesen más igazságok rejtőznek, mint amit a láthatóban tapasztalunk. Pillantsunk most be az indulat, a düh, a harag, az agresszió állapota mögé!

A felszínen rombolás, pusztítás, erőszak, bántás nyilvánul meg, akár fizikailag, pszichikailag, vagy lelki értelemben. Az indulatos emberben nagy erők tombolnak, melyeket gyakran csak (önmagára vagy mások felé is) ártó módon tud megnyilvánítani.

Az asztrológiában a Mars az egyenesség, az erő, az akarat, alacsony szinten az agresszió, az erőszak, a bosszúállás princípiuma is. A Plútó pedig ennek mélyebb és egyben magasabb oktávja, alacsony szinten a pusztítás, a kegyetlenség, a hatalom gyakorlása mások felett, a mélyről feltörő érzelmek és az abból fakadó cselekvések princípiuma is. Alapvetően mindketten analógiában vannak a feltörő vágyakkal – az igazi, tiszta vágyak, lelki és testi hívások márpedig kódok, amelyek bennünk elültetve nem véletlenül léteznek, hiszen születésünk előtt már bekódoltuk magunknak, hogy ezekre a dolgokra leszünk ‘hívatva’ és ők mutatják nekünk az utat. Vagyis a feltörő, erővel bíró, akaratunkban is megnyilvánuló igényekkel és vágyakkal kapcsolatos aspektusaink nyilvánulnak meg ezekben a princípiumokban. Gondoljunk itt elsősorban a gyermekekre, akik tiszta lelkükkel nemrég érkeztek a világba! Minden gyermek magában hordozza ezeket a kódokat, alapvető, elemi igényként, vágyként, akaratként.

A probléma egészen kicsi gyermekkorban (sőt, akár magzati korban) kezdődik, amikor az éppen e világba cseppenő gyermek a következő megéléssel szembesül: ‘vágyom valamire, akarok valamit, érzem, ez a vágyam, ezt akarom igazán, de a külvilág nem engedi, megvonja tőlem, azt mondja, nem lehet!’ Ez a megélés bármire vonatkozhat, nem kell, hogy nagyobb traumát éljen meg a gyermek. Vonatkozhat egy korty vízre, egy kis baracklekvárra a kamra polcáról, vagy vonatkozhat akár arra, hogy meg akarom fogni a szomszéd kislány kezét, hogy én akarok játszani azzal a macival, mert nagyon tetszik nekem, stb. Vonatkozhat arra, hogy oda akarok bújni anyához/apához, vagy szeretnék egy ölelést, simogatást, esetleg békét és nyugalmat családi körben. Ám a kellemetlenség, vagy a trauma megtörténik, amint a gyermek szembesül azzal, hogy ‘nem lehet, nincs megengedve’. Ez által, legtöbbször öntudatlanul, az vésődik be a tudatába és a lelkébe, hogy ‘amire igazán vágyom, azt nem lehet, azt nem kaphatom meg, az nem az enyém, amiatt baj fog érni’, stb.

Elég egy elcsattanó pofon, egy, a gyermektől elforduló szülő látványa, vagy bármilyen korlátozás a gyermeki vágyakban – a gyermekben máris bevésődött a tudatalatti program: ‘nekem ezt nem lehet!’ Szélsőséges esetekben előfordulhat, hogy nem csak nem kapja meg, amit szívből szeretne, hanem 1. jól odavágnak vagy megverik (Mars) 2. radikális veszteség vagy haláleset, halálközeli élmény éri (Plútó).

A felnövekvő gyermekben pedig öntudatlanul fut tovább a veszteség és a veszteségtől való félelem programja. S mivel a világunk működésének nagyszerűsége az, hogy rezgésekkel teremtünk és rezgésszintünket a mély tudatunkban zajló működések határozzák meg, így, amit a mély tudatunkból nem dolgoztunk ki, azt a külvilág folyamatosan elénk hozza, újra és újra visszatükrözi nekünk, addig, amíg fel nem oldjuk a tudat alatt futó bevésődést!

Lásd pl.: a ‘mindenki engem bánt’ megélése mögött olyan múltbeli élmény áll, amikor egyszer, régen, az elszenvedő egy hétköznapi élmény során ezt szűrte le, ezt az ítéletet alkotta meg. A teremtés aztán újra és újra, fokozódó erővel hozza elé a ‘mindenki engem bánt’ megélését, hogy szembesüljön azzal, mit teremtett ennek hatására és mit tud kitisztítani, feloldani, hogy az élete teljesebb, boldogabb legyen. Amikor a tudatalatti szinteken felülírja ezt a programot, akkor a külvilág és a társai is már szeretettel tudnak felé fordulni, hiszen nem érzékelik többé a rezgésszinten jelen lévő ellenálllásait. Többé ezzel a tapasztalással nem találkozik, a tanítás érvényét vesztette.

Gondoljunk bele abba is, hogy ha arról az energiáról beszélünk, ami alapvetően az ‘egyenesség’, akkor valójában mi is nyilvánul meg egy – akár felnőtt ember – dühkitörésében, idegeskedésében, indulatosságában? Ilyen esetekben gyakori és öntudatlan működés, hogy ‘nem az igazi vágyaimnak élek, nem az van, amit valójában szeretnék, de nem merem elmondani, nem merem kifejezni, nem merem kimutatni őszintén, ezért indulatossá válok’ – hiszen ezek az amúgy létjogos, nem véletlenül megjelenő vágyak megélésre valók, nem elfojtásra és az energia ugyebár nem vész el, csak átalakul. Ha nem építünk vele, akkor rombolni fogunk.

Visszatérve tehát az indulat megjelenésére – legyen az bármilyen mértékű – általánosságban elmondható, hogy mindig valamilyen mély fájdalom van mögötte. Szeretethiány és veszteség érzése. Az érzés, hogy amit a legjobban szeretnék, azt nem kaphatom meg! Egy mély érzelmekkel teli állapot, ami egyszerűen fáj, mert azt hisszük, nem tudunk rajt változtatni. Ami pedig fáj nekünk és látszólag (!) másokon múlik, az a tehetetlenség illúzióját idézi elő! A tehetetlenség állapota és a mélyből feltörő – legtöbbször öntudatlanul megélt – érzelmek pedig az erők kitörését, romboló, pusztító magatartást vonnak maguk után.

Jó hír: ugyanezzel a pusztító erővel a saját tudati korlátainkat törhetjük át!

Hogy mi a megoldás, az mindig és most is ott ragyog a csillagos égbolton, fénnyel írva a tudás nagy könyvébe. A Cet és a Hydra, de az Oroszlán csillagkép is ezt a bölcsességet rejti – az önmagunkra való, tiszta rálátás, a saját mélységeinkben működő ösztönök felfedezésének, lelkünk ismeretének üzenetét! A változás akkor indul meg, amikor maga az ember készen áll rá és nyitott a változásra. Maga a változás lényege pedig abból áll, hogy önnön mélységeinkbe leszállva keressük, felkutatjuk és megtaláljuk az indulat gyökerét, lényegi okát! Akkor, amikor ráláttunk erre, magától megszűnik az indulat. Hiszen ez is érzelemből fakad, az érzelmeket pedig az értelem működteti, s amint az értelem megvilágosodik, az érzelem megváltozik. Ám ehhez kezdőlökésként, vagy az első időszakban, legtöbbször szükséges lehet külső segítség is. Hiszen a saját vakfoltjainkra önmagunktól ritkán látunk rá (de van ilyen is, amikor egyszerűen eljön az ébredés, a megvilágosodás ideje, teljesen kiszámíthatatlanul).

Tehát a pusztító erő bennem, ami abból ered, hogy fáj valami, hogy nem élhetek úgy, ahogyan igazán szeretnék, valójában egy önkorlátozás, vagyis csak én magam hiszem azt, hogy nem élhetek úgy és ahogyan szeretnék. Vagyis minden agresszió az elfojtott igazi (!) vágyak eredménye (nem pusztán fellángolásokról beszélünk). Ez azonban mindenkinél egyéni utak, egyéni megélések függvénye. Mindannyian más és más utat járunk és más célok felé tartunk. (Példa: ha te a városba tartasz, én meg egy szigetre, akkor te mehetsz autóval, de nekem hajóval kell mennem, hiába akarod rámerőltetni, hogy szálljak be a kocsiba, ha az nem tud engem átvinni a vízen, amin keresztül én elérném a szigetemet.)

Természetesen vannak komoly esetek, amikor szakember segítségére lehet szükség, de maradjunk most azoknál, akik általában olvassák az önismereti írásokat és önmagukon szeretnének dolgozni. Tudatosabbak és önvizsgálók számára ajánlatos ehhez a belső úthoz feltenni néhány célirányos kérdést. Pl.: mi az, ami a legjobban irritál benne? Mi van emögött? Mit mozgat meg bennem ez? Ki vagy mi hozza működésbe a nyomógombjaimat? Milyen nyomógombot hoz működésbe bennem és miért? Mi az az érzés, ami bennem van, mit érzek? Miért érzem ezt? És azt miért érzem? Hol hittem el, hogy nekem valamit nem lehet? Stb.

Az egyéni példák között a legtöbb esetben ott találunk egy sérült kisgyermeket, aki szeretetet, figyelmet szeretett volna kapni anyától vagy apától, ám ez nem történt meg. Ezért bizonyítási és megfelelési kényszereket működtetve, magát erősnek és stabilnak (netán félelmetesnek, megközelíthetetlennek, stb.) mutatva öntudatlan védekező mechanizmust használ a további sérülések elkerülése végett.

Példa 1. Gyermekkori agresszió – Még óvodás volt a fiam, amikor egy, a játszótér körüli udvaron való elesés során hirtelen fejberúgott egy másik kislányt. Maga sem tudta megmondani, miért, mindenesetre elvittem egy terapeuta barátomhoz. A gyerekkel persze másképp történt a beszélgetés, mint velem, de azt követően a terapeuta odajött hozzám és csak annyit mondott: ez volt az a kislány, akiért mindig az apukája szokott jönni az oviba. Én pedig ekkor már egyedülálló anyukaként neveltem a fiamat és bár apával jó kapcsolata és rendezett viszonya volt, mégis legtöbbször én mentem érte. Egyszerűen hiányzott neki az, hogy ne csak én foglalkozzak vele.

Példa 2. Felnőttkori indulatok – Mivel a legtöbb ilyesfajta megélés a szeretet és gyengédség kapásáról, a lelki-testi nélkülözésről szól, így az egyszerűbb szinteken gyakori példa az a helyzet, amikor ez az indulatosság a szerelem állapotához fűződik, hiszen felnőve ez által tud kielégülni a lélek és a test is. Ilyen esetekben találkozhatunk azzal, hogy feltűnik valaki az életünkben, aki az átlagnál jobban megérint bennünket, mélyebben érintenek meg a tőle jövő dolgok, mint amit másoktól kapunk, mélyen megbánt, sokkal jobban fel tudjuk húzni magunkat a szavain, mint bárki másén, sokkal jobban idegesít, mint a többiek, sokkal mélyebbre szúr, mint mások és nem értjük, miért zavar ennyire, miért bánt bennünket (valószínűleg nincs is tudatában annak, hogy ilyen mélyen hatnak ránk a vele kapcsolatos élményeink), egyáltalán, miért van ezen a világon, sokkal könnyebb lenne nélküle? Sok esetben még azzal is tisztában vagyunk, hogy az illető iránt testi vonzalmat érzünk, de épp a lényeggel nem. Hiszen olyan mélyről feltörő érzéseket, vágyakat ébreszt bennünk, amelyeket önmagunk előtt is tagadunk. Tagadjuk, mert egyből az a program kapcsol be, hogy ‘én ezt nem kaphatom meg’ vagy ‘úgyis elveszítem’, mint ahogyan régebben az már megtörtént. Ám éppen ez az önmegtagadás vonzza magával következményként azt, hogy a lélek indulatba jön és ‘rárezeg’ a történésekre, hogy a tudat felfigyeljen arra, amit el akar nyomni és tudomásul vegye, hogy valójában mit érzünk. Az önismeret egyik legcsodálatosabb útja ez.

A kifelé való, fizikai vagy energetikai rombolás tehát mindig a lélek segélykiáltása. Ha a léleknek megadjuk azt, amiben töltekezhet (!), akkor az ember a helyén érzi magát, nincs hiányérzet, nyugalom van a lélekben és a testben is. Általában és hétköznapi értelemben véve, ha idegesek, ingerültek vagyunk, érdemes elgondolkodni azon: mit nem adok meg magamnak, amire a lelkem valójában vágyik? Mi töltene fel igazán lelkileg? Mire vágyik valójában a lelkem? Mindezeket kíméletlen őszinteséggel kell önmagunk felé megválaszolni!

Érdemes végül szót ejteni arról a helyzetről is, amikor az indulat kitörése során fizikai bántalmazás történik. Rengeteg helyen olvashatunk arról, hogy az öntudatlan működések szerint a fogadó fél bevonzza és engedi a bántást és ehhez sok helyen kapunk segítséget. Mivel nekem is van ebben tapasztalatom, így leszögezem, senki felett nem ítélkezve, inkább maradjunk egy érzékletes és egyszerűbb példánál, ami már a tudatosságban való működést mutatja. Példa: 11 éves volt a gyerekem, amikor egy nyári táborozás során, egymás után három napon át, minden egyes nap, komédiába illő körülmények között, ugyanolyan módon találta fejen egy-egy labda. Nem kis ütésekkel, a negyvenezer forintos szemüvege és egy teljesen soha be nem gyógyuló sebhely kárára. A harmadik napon a gyerek vérző orral, enyhe agyrázkódással, röhögve telefonál haza a táborból: “Anya, ezt nem hiszed el, mit vonzottam be!” …és percekig nevetve meséli, hogyan teremtett magának három fejbeütést, három napon át, szinte ugyanazokban a percekben, ugyanazon a helyen a fején. A vére meg közben folyik, a homloka felszakadva. Ő meg csak nevet. Mert megértette. És jót mulat azon, hogy a rendszer, meg a teremtés, ilyen csodásan működik és már nem keni a másikra az egészet, aki amúgy fejberúgta.

Köszönöm az inspirációt K. Lacinak!

Zentai Anna

asztrozófus