Halálról, életről, felelősségről, boldogságról – Csernus Imre előadását követően

HALÁLRÓL, ÉLETRŐL, FELELŐSSÉGRŐL, BOLDOGSÁGRÓL

csi

Vannak olyan filmek, amelyekre azt mondjuk: ezt mindenkinek látnia kell! Vannak olyan információk, amelyekről úgy érezzük: ezt mindenkinek tudnia kell! …és vannak olyan előadások, amelyek után szívbéli elégedettséggel és nyugodt mosollyal úgy jössz ki a teremből, hogy csak összenézel a barátaiddal és csendesen nyugtázzátok: ezt mindenkinek hallania kell…

Így volt ez ma este is, miután Imre éppen soron lévő, beszélgetős estjét (Találd meg önmagad címmel) végigélménykedtük. Most nem azért volt így, mert ejdenagy katarzis élményt nyújtott – biztosan volt olyan, akinek ezt adta -, hanem azért, mert megerősítve, visszajelezve és szépen összefoglalva kaptuk mindazt, amire magunk is rájöttünk már az utóbbi években és ami az emberlétre ébredés lényegi ébresztő üzeneteit jelenti számunkra. Hogy ezekre az emelő és felvilágosító információkra eszméletlenül nagy szükség van a mai világban, azt magunk is látjuk, úgy is, mint segítők, tanácsadók, illetve úgy is, mint magánemberek. Lépten-nyomon találkozunk azzal, hogy emberek önmagukat csapják be, vagy akadályozzák a saját boldogulásukban úgy, hogy észre sem veszik – egyszerűen félelemből nem mernek egyről a kettőre lépni. Emberek ezrei élnek kifelé boldog, vagy éppen megfelelő életet, közben pedig magukat emésztik, őrlik, húzzák egyre mélyebbre és betegítik meg. (Kevésbé sem félve jegyzem meg, hogy természetesen saját tapasztalataink jelentik a lényegi alapozást ennek felismeréséhez, mert én is megéltem azt a pillanatot, amikor azzal szembesültem, hogy az egész életem egy nagy hazugság és képmutatás volt és el kellett döntenem, hogy mától igaz leszek-e, vagy tovább rettegve hazudok önmagamnak és másoknak is?)

Kezdődik ott a legelső lépés – és rögtön a legnehezebb, mert hát örök törvény, hogy a kezdethez kell a legnagyobb erő –, hogy a helyzet, vagy állapot, amelyben éppen most vagy, először is tiszta rálátással felismerendő. Túl minden önhazugságon és önbecsapáson, tisztázni illendő önmagaddal, hogy mi is az, amiben most élsz. (Élsz?)

Itt kerülnek elő – Imre szavaival élve – a „Minden rendben lesz”-emberek, akik nap mint nap ugyanazt a mókuskereket görgetve loholnak körbe és körbe (vagy egyet előre, kettőt hátra lépve) és folyton azt hajtogatják: minden rendben lesz. Ami persze önáltatás. Aztán meg csak azt vesszük észre, hogy egyre rosszabb a helyzet.

Ennek az életnek (életnek?) és a folyamatos önbecsapásnak a következménye a rák, az autoimmun betegségek és egyéb testi-szellemi elváltozások, amelyek végül, ha nem változtatunk, egyenes úton vezetnek egy korai, nem kellemes halálélményhez.

Imre itt idézi fel különböző intézményekben szerzett emlékeit, amelyeket megélve hamar észrevette, hogy az ember kétféleképpen halhat meg. Az egyik lehetőség szerint a haldokló folyton ismételgetve mindazt, amit elszalasztott megtenni, keserves kínok között szenved, a másik lelki békével, jórészt fájdalom nélkül lép át a túloldalra. Elintézte feladatait, megoldotta kapcsolatait (megjegyzem: örökségként sem hagyja azt gyermekeire és unokáira), nincs már dolga, hát eltávozik. Emberhez méltón.

A lelki békére persze nem szükséges várni, ahogyan a halál előtt élt életteli életre sem. Megteremthető itt és most, hogy mi kell ehhez, erről is volt szó bőven. Mikor van lelki békém? Ha nincs bennem a „mi lett volna, ha..?” kérdése. Ha tudom, hogy amit szerettem volna, azt megtettem, megléptem.

Ám ha azt veszem észre magamon, hogy nem tudok már mosolyogni, vagy nem őszinte a mosolyom, ha nem kacagtam már jó ideje egy igazán szívből jövőt, ha bűntudattal élek, mert a másik meg akar változtatni és engedek neki… akkor ezek már jócskán figyelmeztető jelek. Nem beszélve a szexuális élet minőségéről, ami véleményem szerint is egy kiteljesítő párkapcsolat (és élet) alapköve; illetve arról, hogy ha emberi-baráti-családi viszonyaimban hazudok önmagamnak és másoknak, akkor azzal másoktól is energiát szívok el. (A gyermekek meg, bármit hazudok nekik, mindent érzékelnek, akkor is, ha mást mutatok és viszik tovább a tőlem látott szülői mintát a saját kapcsolataikba.)

Tegyük fel, hogy tisztában vagy már azzal, hogy mi is a helyzet, amelyben itt és most élsz és változtatni szeretnél azon. A következő lépés: tudatosítani, hogy amiben éppen most vagy, az a te felelősséged! Nincs hárítás, nincs másra, kifelé mutogatás. Senki és semmi nem számít – csak te számítasz, a te magatartásod, a te döntéseid, a te cselekvéseid, a te reakcióid. Amíg mást okolsz a helyzetedért, addig nem mondhatod el, hogy felnőtt vagy! Nem a másik tette veled azt, hogy ide jutottál, hanem te reagáltad le így. Nem a körülményeket kell okolnod, hiszen a körülményeket meg tudod változtatni.

Itt eszembe jut Paksi Zoli egyik régi mondása, ami évekkel ezelőtt belém égett, valami ilyesmi: hogy a külvilág mit tesz, azon nem tudsz változtatni, de azon, hogy te hogyan reagálsz rá, azon igen!

Megfogalmazva tehát magunknak az éppen aktuális állapotot, amelyben vagyunk, a következő tappancsemelés a sötétségből a fény felé a felelősség vállalásában rejlik.

Leginkább pedig az érzelmeinkért való felelősségvállalásban!

Azt mondani, amit érzünk, aszerint viselkedni, ahogyan érzünk, ami valóban bennünk van. Aki erre nem képes, az lehet akárhány esztendős is – belül még egy éretlen gyerek. Felnőttek tehát onnnan kezdve leszünk, hogy teljes mellszélességgel vállaljuk az érzéseinket és ezek szerint is nyilvánulunk meg a társaink felé.

Átültetve mindezt a gyermeknevelés témakörére, elmondható, hogy az az igazán hiteles szülő, aki vállalja és ki meri mutatni az érzéseit a gyermeke előtt. (Igen, a sírást is.) Nem kis eredménye ennek, hogy megfigyelhető: a gyerek is ahhoz a szülőhöz fog fordulni a problémáival és az érzelmeivel, aki a számára hiteles szülő (no, eddig is sugárzó mosollyal ültem a székben, de itt, ennél a résznél büszkén húztam ki magam 🙂 Tovább gombolyítva a fonalat: nagy hiba, ha mindentől meg akarjuk óvni a gyermekeinket és nem engedjük, hogy megéljék a nehéz és fájdalmas pillanatokat is. Ha nem tapasztalják meg olykor a félelmeket, fájdalmakat, nehézségeket, akkor nem tanítjuk meg őket arra sem, hogyan kezeljék ezeket a helyzeteket.

Mindent összevetve, ajánlom mindenkinek Imre előadásait, mint lehetőséget a személyiségfejlődésre, nem kicsi, vontatott léptekkel, hanem érdemileg. Persze, akik várnak valamit, aztán elfutnak előle, amikor ott van, azokra ez nem érvényes. Aki viszont nem hadakozik az önszembesüléssel és nincs ellene annak, hogy kulcsokat kapjon a boldogsághoz, az sokat gazdagodhat belőlük.

https://www.facebook.com/Dr-Csernus-Imre-előadásai-145542042176750/

Kép: Google