Fájdalomból öröm, veszteségből szabadság!
Fájdalomból öröm, veszteségből szabadság!
Olyan mélységes mélyen fájt, hogy az leírhatatlan…
A veszteség, a hiány fájdalma… annak fájdalma, hogy nélkülöznöm kell, hogy elveszítek valamit, ami egy csoda volt, egy ajándék, igazi érzés… igazi, lélekből jövő, hozzám tartozó csoda… igazi kincs… minden kép, ami bennem él, mind hozzá fűződik… minden öröm, minden boldogság, minden lélekemelő érzés csak hozzá… csak ő, egyedül ő tudja ezt megadni nekem, csak róla szól minden emlék, minden élmény…
Olyan mélyen élnek bennem ezek a képek… Ahogyan az egyenruha keményített gallérja a nyaka köré fonódik… ahogyan nézem, csak nézem őt, ő engem, és a szívünk csordultig tele a látvánnyal… ahogyan a kezemmel az arcát símogatom… ahogyan a homloka felett a hajába mélyülnek az ujjaim, csak áteresztem a finom, selymes hajszálakat az ujjaim között és ő felkacag… ahogyan rámnevet, mélységes szerelemmel, azzal a csillogással a szemében, ami mindig is az enyém, csak az enyém volt… ahogyan bújik hozzám, biztosan tudva, hogy az egyetlen menedéke nálam van, csak nálam…
Hogy mindezt elveszíthetem? Hogy ő kétségek közt hagy őrlődni és más utat választ? Hogy bármi baja lehet, ha nem velem van? Hogy megtörténhet, hogy nem tér haza? Ez lehetetlen… ez nem történhet meg… belehalnék, összeomlanék újra, teljesen, ezt nem élném túl… így nem végződhet, nem és nem, ez lehetetlen!
Idő kellett, hogy megértsem, mindazok a képek, azok a történetek, amik bennem éltek, egy-egy elmúlt élet emlékfoszlányai, a múltam már megtörtént, lezajlott inkarnációi. Nem képzelődés és nem fantáziálás. Nem félelem a jövőtől. Nem illúzió. Hanem a múlt emlékei, melyeket a tudatom és a lelkem elraktározott és amelyek máig elevenen élnek bennem. Nem csupán álmok és nem álmodozás – minden történet így zajlott a múltban. Tudtam már régóta: a veszteség, a hiány élménye a múlt emléke és nem a jelené. Nemrég megfogalmazta valaki: “te olyan érzékeny, olyan intuitív vagy, hogy nagyon halvány a fátyol az előző életek és a jelen között… tudod, hogy minden előző életünk itt van a jelenben… és te most újraéled mindazt a fájdalmat, amit akkor megéltél vele… persze, nem teljesen ugyanúgy, de újra éled, mintha most történne, mert elveszik a határ az idősíkok között és te átérzel, átlátsz, oda is… de most nem az lesz… most másképp alakul majd a történet…”
Egy ideig tudatosan igyekeztem emlékeztetni magam: ez nem a jelen, ez a múlt élménye! Most, hogy feljött, kitisztulhat. Kioldódik végre, hiszen sokáig ott bújkált a mélyben és ellenállást szült abban a folyamatban, ami a jelenben olyan szépen alakul. Most, hogy felszínre került, már oldódik. Eltűnik, feldolgozásra kerül és a tiszta, kiüresedett térben helye lesz mindannak, amit addig nem engedett megérkezni…
A menekülés az érzések elől ilyenkor nem segít. Elnyomni, elfojtani lehetne csak, de ez nem visz előre. Bele kell állni! Beleállni, megélni, zuhanni, örvényleni, mélyre süllyedni, kínok között vergődni és keresztre feszülni… ez hoz feloldozást. Megadni magunkat annak az Erőnek, ami átáramlik rajtunk, majd kiold és felold minden addigi feszültséget, kétséget, fájdalmat és önpusztító energiát – csak ez segít. Ez segít, addig, amíg újra fel nem pislákol valami gyufaszálnyi fényszikra és azt tudjuk mondani: innentől fordulok! Innen kezdve megpróbálok felülkerekedni ezen és változtatok! …és itt már el lehet kezdeni bármilyen módszert, technikát, praktikát, az biztosan segíteni fog és az út tovább már felfelé vezet.
Egyetlen villanás alatt jött a feloldozás. Ültem az íróasztalomnál, dolgoztam volna, de nem bírtam… küzdöttem a figyelmemmel, a lelkemmel, az erőmmel… és akkor bevillant…
Mi lenne, ha az összes emlékre, az érzéseim mélységére, erejére, az egész csoda megélésére nem úgy tekintenék, hogy mekkora veszteség ez és mekkora fájdalom, hanem úgy, hogy mekkora ajándék a sorstól, hogy megélhettem ezt, az idő és a tér bármely kiterjedésében, bármelyik életemben??? Hogy milyen hálás lehetek azért, hogy valaha is az enyém lehetett, hogy megéltem, átéltem, megkaptam és ekkora áldásban részesülhettem, hogy egyáltalán ilyen érzéseket érezhettem, amit sokan még csak nem is ismernek, át sem élhetnek???
Felpattantam a székemről és letérdeltem a kis házi oltáram előtt, a gyertya lángja előtt. Könnyekben tört ki és tisztult le bennem az a mélységes hála, ami, mint egy finom, könnyedséget hozó szellő, suhant át rajtam és vitt mindent… minden fájdalom, minden hiányérzet a múlté lett… eltűnt, mintha soha nem is lett volna… a szabadság és béke érzése jött vele, valami tiszta, nagyon tiszta érzés… balra fordulva, hirtelen megláttam a fényképet. A régi fényképet, amin ő mosolyog felém… és csak annyit tudtam mondani abban a pillanatban: tiszta szívemből szeretlek és elfogadom a szabad akaratod, bárhogy is döntesz! Nem gondolkodtam… csak kijöttek a szavak és megkönnyebbülést hoztak…
Másnap, az utcán sétálva valami felfoghatatlan könnyedséget éreztem. Mintha súlytalanná váltam volna. Nem is lépkedtem, inkább lebegtem, repültem, amerre mentem. Örömmel. Szabadon.
SZABADON.
Zentai Anna
asztrozófus
Fotó: Miguel Abarca, Modell: Stephanie Smith