Emberré válásról

Emberré válásról

Az emberi élet útja dióhéjban leírható úgy is, hogy megszületünk, jövünk teljesen kész belső kódokkal, minőségekkel, a külső hatásokra jól eltávolodunk önmagunktól, majd amikor a gödör legmélyén felismerjük, milyen messzire kerültünk igazi önvalónktól és igazi vágyainktól, akkor elindulunk vissza és szépen haladva, ha ügyesek vagyunk, újra önmagunkra találunk és egységben folytatjuk, kiteljesítjük a földi utat.

Az én utam valahol ott indult el igazán, amikor huszonévesen, egy késznek látszó életben (házasság, gyerek, ház, munka, miegyebek) azt vettem észre, hogy amit álmodok, amit érzek, amit gondolok, amit akarok, amire vágyom, az köszönő viszonyban sincs azzal, amit a fizikai világban élek, amit kifelé mutatok, amit a láthatóban csinálok és mondok. Olyan óriási és mélységes szakadék tátongott a külső és a belső világom között, hogy majd’ szétfeszültem ennek nap, mint nap erőltetett áthidalásában, a látszat fenntartásában és az igazi vágyaim elnyomásában. Eltartott egy ideig, amíg megértem arra, már a terhek súlya alatt, hogy egyszer csak azt mondtam magamnak: elég! Ettől a szent pillanattól azon kezdek el dolgozni, hogy az, amit belül élek, az ugyanaz legyen, amit kívül mutatok!

Természetesen én is tartottam attól, hogy mi lesz ezután anyagilag, hogyan fogom magamat és a gyerekemet fenntartani. De egyértelműen éreztem, hogy az előző helyzet annyira tarthatatlan, embertelen és őszintétlen, hogy a lelkemet nyomorítja meg és minden szereplő életét, aki benne van. Szó szerint az volt bennem, hogy ha vajaskenyéren élek is, akkor is jobb lesz annál, ami nem igaz, nem őszinte, nem jó! Léptem és megérte. Elkezdtem tanulni, felépíteni önmagam, egyre inkább nemet mondani arra, ami nem vagyok és kérni, választani azt, amire vágyom. Évekig tartó folyamat ez.

Jó ideje úgy éreztem már, hogy elérkeztem oda, ahova vágytam: az élet, amit éltem belül, ugyanaz volt, mint amit kívül éltem. Szabad lettem, boldog, amit leginkább talán az elégedettség állapotával tudnék azonosítani. Már láttam: aki nem hiszi el, hogy ez lehetséges, annak csupán a hitét kell megerősítenie és nem kifogásokat – hanem megoldásokat keresni. Én is mindig ezt tettem és hamar meg is találtam őket, így már az eredményeket élveztem az életem minden terén. Aztán jött egy újabb ébredés. Rá kellett jönnöm arra, hogy nem elég a saját életemben igaznak lennem, de nem kell részt vennem mások szerepjátékában sem. Nem kell bűnrészesnek sem lennem, sem szánalomból, sem együttérzésből.

Először is, érdekes jelenséget figyeltem meg az utóbbi években. Amikor emberek között voltam, de nem a szűkebb baráti körben, hasonló lelkek között, hanem családi körben, vagy más ismerősök, esetleg idegenek között, akkor a társalgás jó része az anyagi javak és eredmények felmutogatásáról szólt. Én pedig rájöttem, hogy valahol mélyen belül, van még bennem némi szégyenérzet azért, hogy nekem nincs akkora nagy, olyan modern, olyan kütyükkel felszerelt házam, meg olyan körülményeim, mint azoknak, akik ezt alapvetőnek és büszkélkedni valónak tartják. Amikor ezt felismertem, azonnal megálljt parancsoltam magamnak és jó alapos önvizsgálatot és életvizsgálatot tartottam. Nem hogy szégyellnem nincs mit, sőt! Annyi mindenre lehetnék büszke, hogy nehéz felsorolni… akkor hát miért ez a problémázás? Aztán még valami feltűnt. Azok, akik mindig ezekkel a látható, anyagi eredményekkel büszkélkedtek – és nem kevés emberről, hanem tömegekről és tulajdonképpen az átlagról van szó – mind olyan párkapcsolatban élnek, amiből én már kiléptem és amiben nem tudnék már létezni! Nem igazi kapcsolatokban. Olyan kapcsolatokban, ami kifelé mutatva szép és jó, ahol azt mondják, minden “rendben van” – de valójában nagyon nincs rendben. És én ezt tudtam. Mindig. Évek óta foglalkozva a témával, amint bekerültem egy társaságba, már az első napokon kiszúrtam, ki mutat képet a világnak, ki játszik szerepet, kinél nincs rendben a magánélet. Persze ezt nem mondtam, nem szóltam bele mások magánéletébe.

Van aztán az a helyzet is, amikor azért beszél valaki az alkotásairól, a munkáiról és eredményeiről, mert egyszerűen csak abban talál örömöt, sikerélményt és terelni akarja a saját gondolatait és másokét is a kapcsolati helyzetéről. Ez sem jobb, mint az előbb említett helyzet.

Érdekes felismerés volt, egyben felszabadító is, amikor kimondtam magamnak: az én körülményeim pontosan olyanok, amire ÉN vágytam, ami engem kielégít és boldoggá tesz, mert én nem alkudtam meg mások elvárásával, a jólétnél, a pénzügyi biztonságnál, az anyagi javaknál egy boldogtalan, idővel megbetegítő, önpusztító kapcsolat miatt, hanem akárhogyan is, de mindig kiléptem az igaztalan, hamis látszat-helyzetekből, amint felismertem, hogy ennek ideje van, vagy ebbe az irányba haladnának a dolgok tovább. Választottam önmagamat, az igazságot, az őszinteséget, az emberibb életet, akkor is, ha ez azzal járt, hogy újra és újra egyedül maradok és nekem kell önállóan megteremtenem az anyagiakat, nekem kell egyedül boldogulni és még nem tudom, hogyan és merre tovább. Ezek a lépések mindig szintlépések voltak anyagilag! Utólag már látom, hogy éppen addig voltak elzárva források és lehetőségek a számomra és a hamis kapcsolatokból kilépve nyíltak meg azok a kapuk, amelyek nem csak önkiteljesedést, önmegvalósítást hoztak, hanem bővebb anyagi javakat is. De mit számít ez amellett, hogy EMBERNEK érzem és tudom magam???

Milyen ’ember’ voltam akkor, amikor mást mutattam kifelé, mint ami a valóság? Ezt hívják képmutatásnak! Most, amikor a kettő eggyé vált és ugyanazt élem kint, mint amit bent, most érzem, hogy igaz, őszinte Ember vagyok!

Mostanra rájöttem, hogy nincs mit szégyellnem, sőt! Igazán szabad és boldog ember vagyok és ez megfizethetetlen.

Nekem nem az volt az első, hogy anyagi eredményeket mutassak fel (kapcsolatot, házat, tárgyakat, egyebeket..), hanem, hogy emberré váljak. Igazzá. Igaz életettel. Úgy gondoltam, hogy az anyagi-tárgyi javak bőven elég, ha ezután jönnek, teremtődnek és így is lett.

Elnézem, hogy a másik milyen büszke arra, amije van és még azért csak hasonlítgatom az enyémhez, de rögtön fülön is csípem magam. Látom, ahogyan mondogatja másoknak: Neki ilyen, meg olyan kocsija van. Nekem meg nincs egy sem (majd lesz, ha nagyon akarok, de nem vágyam és nem is erősségem a vezetés). Neki milyen szépen művelt a kertje. Az enyém meg vadabb és természetesebb és elégedett vagyok vele. Neki olyan szép, nagy háza van itt, meg ott is. Nekem meg ez, ebben a környezetben, ahol mindig is élni szerettem volna. Neki saját medencéje van. Nekem meg itt a Balcsi a szomszédban. Neki akkora színestévéje van. Nekem még kicsi sincs, meg nem is akarok, mert sokkal értékesebb dolgokat csinálunk itthon, mint a tévénézés. Neki szauna van az emeleten. Nekem meg inkább kreatív sarok és nem is vágyom olyasmikre. Neki ilyen, meg olyan kütyüje, valamije, bigyókája van, ő éppen most ezt és ezt építette, csinálta, vette, szerezte, birtokolja és mutogatja…. Jól van. Én meg tudom, mi feszül ott bent, mélyen, amit el akar takargatni. Nekem meg van egy igaz és őszinte életem, szerepek nélkül, hazugságok nélkül. De kitűnő esettanulmány azt látni, ahogyan mutogatja, amije van, mert a kapcsolatával, meg a családi életével sajnos nem büszkélkedhet, bár úgy csinál, mintha tökéletesen rendben lenne… Én meg boldog vagyok és szabad, azzal, amim van. És talán sok mindenem nincsen, de amim van, az igazi és a szívem szerint való!

Vajon mi kellene ahhoz, hogy a dolgok rendbejöjjenek? Szerintem ugyanaz, ami nekem is kellett. Önvizsgálat – beismerés – hit erősítése. Megállni és nem hazudni tovább önmagunknak. Felülvizsgálni, hogy amit belül élek, amit gondolok, érzek, vágyok, igénylek, akarok, az ugyanaz-e, mint ami kint van? Ha pedig nem, akkor akármilyen fájdalmas (először – de lehet, hogy nem is az, hanem megkönnyebbülést hozó), de lépni, tenni, változtatni! Mert ennek eredménye bizony, az lesz, hogy a kettő eggyé válik és a valódi vágyak megvalósulnak! Ezek mellett pedig olyan szabadság, könnyedség és boldogság állapot köszönt be és olyan, ebből fakadó eredmények, amelyek messze felül fogják írni mindazt, amit azelőtt mutogattunk! Valódiak lesznek és igazak.

De a legfontosabb, hogy önmagammal békében élhetek. Hogy azt mondhatom: igaz emberré váltam!

 Zentai Anna

Kép: Pinterest