Egy terápia margójára….

Forgatom a tollat a kezemben, keresem a szavakat, a kérdéseket, amivel rá tudom vezetni. A füzet az ölemben, a papíron épp csak a lényegi részletek. Ez a harmadik alkalom, hogy nálam jár. A legtöbbel már elsőre sikerül rátapintani a lényegre, de ő erős tagadásban van. Csak ül a széken és válaszolgat. Érdekes… ha nem fontos dolgot kérdezek, percekig mesél. Mesél a nőkkel való kapcsolatáról, az exeiről, a csalódásairól és örömeiről, főként kudarcokról és vicces jelenetekről, melyeken persze jókat nevetünk.

De ha lényegi kérdést teszek fel – persze úgy, hogy nem tudja, hogy ez lényegi – akkor egyetlen szóval, vagy tőmondattal elintézi és máris ugrana tovább. Észre sem veszi, vagy csak nem akarja, hogy fontos ajtó nyílna ki. Vagy talán éppen azért ugrik tovább, mert érzi, hogy az egója szempontjából veszélyes vizekre evezünk?

Nem, egyszerűen nem érti, miért fontos a kérdés, miért fontosak azok a múltjában rejlő részletek, melyeket tovább boncolgatnék. Nem ismeri még fel az összefüggéseket. Mesél az útjáról, a látomásairól és tapasztalásairól, a mesteréről, a spirituális megéléseiről, melyek között nem egy van, ami egy átlagember szintjén csodaszámba menne.

De a lelkét még mindig nem nyitotta meg. A lényeget továbbra is kerüli. Ül a karosszékben – nem kéri a pihe-puha plédet, köszöni, anélkül is jól érzi magát, kellemes a hőmérséklet, neki megfelel így is a meditáció. Persze, a nők mindig fagyosabbak, jól beburkolóznak. Ő nem. A pulcsiját is lazán az ágyra dobta. És mesél. Mesél arról, amit látott, mesél más világokról, idegenekről és előző életekről, szakrális helyekről és utazásokról, férfi létének örömeiről és kudarcairól. Csak az érzéseiről nem mesél.

-Miért törölted ki? – szegezem neki a kérdést.

Egy pillanatra maga elé mered, aztán odaveti:

-Dühös voltam. – így a válasz. Egy pillanatig kivárok, majd kérdezek:

-Miért voltál dühös?

Újra mesélni kezd, kényes és vicces helyzetekről, a nővel való kapcsolatáról, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Újra nekiszegezem a kérdést, lassan, halkan, nyomatékosan:

-Miért törölted ki?

Egy darabig nem jön válasz, mintha maga sem tudná, kezdi elveszíteni a fonalat. Majd a szokásos tőmondatok.

-Mert zavart. Dühös voltam.

-Miért voltál dühös? Mi zavart?

Várom a választ és bízom benne, hogy végre továbblépünk ezen, de nem. Ezen a lépcsőfokon megakadt. Másodpercekig tartó hallgatás után újra elkalandozik más irányba. Mintha nem értené, hogy a kérdés arról szól, miért törölte ki a nőt, akit szeretett, a közösségi oldaláról. Már egészen más vizekre evezett, de újra nekimegyek, harmadszor is.

-Szóval, miért törölted ki?

…egy pár másodpercig némám maga elé mered, majd újra a szokásos tőmondat:

-Mert zavart.

-Mi zavart benne?

-Hát az, hogy… dühös voltam, mert… mert időnként feljött, ott volt és mindig láttam… – …és keresi a szavakat, röviden taglalni kezdi, mekkora csalódás volt számára, hogy nem érheti el a nőt.

-Miért voltál dühös? Mit éreztél?

-Hát, hogy ott van ő is… ez zavart.. hogy látom…

-Miért zavart? Miért baj az, hogy látod? Mit éreztél?

Próbálom rávezetni és nagy nehezen, végre sikerül.

-…érzelmek jöttek fel? Mély érzelmek? …és ez fájt, ugye?

Ül, néz maga elé és bólogat. Majd – még mindig rövidre fogva, a felismerés sóhaja mellett – megint elmondja, hogy inkább kitörölte a nőt, mint hogy ismét azzal kelljen szembesülnie, hogy nem lehet vele. Rossz érzés volt látni így. Bingó. Helyben vagyunk. Lassan kezdi érteni. Kezdi érteni, hogy amit keres, már ott van. Csak magába zárta.

A terápia során aztán eljutunk a szüleihez kapcsolódó emlékekhez. Nem is érti, miért ezzel foglalkozunk. Olyan érdekesek a távoli világok, a magasabb dimenziók… csak éppen a múltja… na, azt inkább maga mögött hagyná. Megtörtént, olyan volt, amilyen és ennyi. És így akar társat találni. Mindazzal a csomaggal a hátán, a vállán, a szívében, amit hozott, amit látott, ami beleivódott. Lezárt, elrejtett érzésekkel. Mert hát azok fájnak. Nem kellemesek. Majd talán jön valaki, akivel jobb lesz… de hogyan jöhetne, ha a lelkében a helyet mindezek már elfoglalják?

Ő csak az egyike azon sokaknak, akik keresnek. Keresik a társat, keresik a boldogságot. De a lelküket nem nyitják meg. Keresnek, kutatnak, várnak. De a szívük egy része zárva van. Mert azt hiszik, abból csak baj lehet. Mert annyira lehetetlennek tűnik és nincs elég hitük. Várnak valami újat helyette, hogy majd érkezik. Csak várnak. De aztán nem jön jobb. Nem is jöhet, mert már rég ott van előttük, csak nem veszik észre. A lélek mutat mindent, tisztán és világosan. De amíg félelmekkel, fájdalmakkal, a hitetlenség és a veszteség árnyékával van terhelve, addig nem hiszik el, hogy amit mutat, amerre hív, az igaz lehet.

A szív megnyitása, a lélek feltárása az első lépés. Engedni az érzéseket. Engedni, hogy ami eleve van – az legyen. Valóban legyen. Nem megítélni. Nem elfojtani. Nem tagadni. Nem elnyomni. Érezni! Aztán lepucolni róla minden sötétséget, árnyékot, fájdalmat, kínt, hitetlenséget és szomorúságot. Nem az érzést kell elfojtani – az érzés jó. Az érzés helyes. Irányt mutat. A rárakódott mocskot kell letisztítani és az érzést hagyni, engedni… Szembe kell nézni vele. Ez az egyetlen kiút.

És akkor csak az marad. Érzés, ami utat mutat. Hit, ami erősebbé válik.

És a valóság – ami mindezekből teremtődik.

Zentai Anna

asztrozófus