Csípd fülön a benned élő ellenkezést!

Csípd fülön a benned élő ellenkezést!

Évszázados elfojtásokból, tabutémákból és dogmákból ébredezik mostanában az emberiség. Mára egyre többen gyakorolják azt, hogy merjenek kérdőjeleket tenni minden látott, hallott, olvasott állítás után. Egyre többen jönnek rá arra, hogy nem kell mindent úgy elfogadni, ahogyan azt elénk tálalják. Hogy vannak téves hiedelmek, olyan hitrendszerek, amelyeket talán megszoktunk, mert készen kaptunk, de valójában egyáltalán nem működőképesek. Csak megszokások. Nem kell mindent bevenni, megenni, lenyelni. Nagyon sok emésztési- és gyomorprobléma, torokfájdalom, hasi bántalom azért van, mert annyi mindent lenyeltünk, magunkba fogadtunk, ami valójában nem jó nekünk és ezt a szervezet így reagálja le, üzenve, hogy elege van már az oda nem tartozó, nem jóleső dolgok, eszmék benyeléséből. Nem csak ezekben az esetekben, hanem általában véve is jó, ha van egy egészséges kételkedés bennünk, ha szűrjük a kívülről beérkező információkat és hatásokat.

Van azonban egy másik oldala is a lónak, amelyre egyre több átfordulást látni. Ez pedig az, hogy amint megjelenik valami a horizontunkon, azonnal felüti magát az ellenkezés. Azonnal bekapcsol bennünk a vészcsengő, azonnal bírálni, kritizálni, ellenkezni kezdünk, azonnal azt vizsgáljuk, hogy vajon az a valami miért nem jó nekünk. Ráadásul, ha az ember már megtanult határokat húzni, mert van olyan tudatos, akkor ezt is annyira megszokhatta, hogy már zsigerből minden ellenkezést vált ki belőle és úgy hiszi, hogy ez így rendben van. Holott ez is csak egy megszokás.

Érdemes felülbírálnunk az első reakciónkat. Mondják ugyan, hogy az első reakció a helyes, de én ezt egyáltalán nem így tapasztalom az utóbbi évek megélései során és az első reakciók utáni eredményeket megélve. Sokkal inkább úgy, hogy ha az első reakció negatív, kételkedő, akkor azt mindig a bennem élő, öntudatlan, önszabotáló mechanizmusaim adják. Meg kell, hogy győzze a lelkem az elmémet arról, hogy ‘nyugi, minden rendben van, az régen történt, most nem ez van’. Történt nemrégiben az is, hogy éveken át vártam valamire, egy fajta együttműködésre többekkel, ami csak nem jött, csak nem jött.. Ahogyan rendre felbukkantak időnként az ezzel kapcsolatos lehetőségek, azonnal felülbíráltam mindegyiket és a bennem lévő ellenkezés meghiúsította az összeset. Aztán, amikor a legutóbbi megérkezett, akkor egyszer csak fülön csíptem magam. Kívülről nézve már a folyamatot, feltevődött bennem a kérdés: ha ez az, amit várok, de folyamatosan ellene megyek, akkor miért várom, hogy bármi változás történjen? Ha mindig így reagálok, akkor jöhet akárhány lehetőség, soha nem leszek a részese… Hát beleléptem és szépen folyt is rendben minden, semmi gond nem volt, működött a dolog.

Ezek az ellenkező reakciók sem visznek hát mindig előre. Divat lett a mai világban ellentmondani. Divat lett az, hogy ha valaki értelmes, intelligens, akkor ellentmondunk neki, bizonygatva ezzel saját fensőbbrendűségünket. Divat lett az, hogy ha valaki csinál valami jót, ami nem nekünk jutott eszünkbe, akkor már eleve úgy állunk hozzá, hogy megítéljük azt. Egységet várunk, közben pedig saját magunk verünk éket önmagunk és mások közé.

Ezeket az eseteket megfigyelve vettem észre valami érdekes háttérműködést. Konkrétan azt, hogy ezen esetek túlnyomó többségében a fennsőbbrendűség-tudatot éppen a kisebbrendűség-tudat kapcsolja be. Mivel még nem bízunk elég mélyen önmagunkban, ezért keressük a lehetőséget annak a bizonyítására, hogy mi elég jók, jobbak, mások, különlegesek, okosabbak, bölcsebbek, tudatosabbak, ügyesebbek, értékesebbek, fensőbbrendűbbek, stb. vagyunk. Akinek nem kellően erős az önbecsülése, önértékelése, az keresi és várja a külső megerősítéseket. Kitűnően hasznos lehet ilyen pillanatban feltenni magunknak a kérdést: “mi az, ami ellenkezik bennem és amivel még életben tartom a kisebbrendűség hiedelmét?” “mi az, amit bizonyítani akarok ezzel önmagamnak, illetve ki az bennem, aki bizonyítani akar és kinek”? (Aki foglalkozik a tudatalatti csodálatos birodalmával, az tudja, hogy leggyakrabban gyermekkori sérülések állnak ilyenkor a háttérben – egy anya, vagy apa, avagy nagyszülő, aki kimondott, vagy rejtett elvárásokat támasztott felénk és akinek bizonyítani akarunk. Ám valójában ők is a saját nyomorúságaikat vetítették ki ránk és már akkor sem, illetve most sem kell semmit bizonyítanunk.)

Figyeljünk hát oda és ha felmerül valami új, ha találkozunk egy információval, vagy impulzussal, akkor jó, ha elgondolkodunk és nem hamarkodunk ítélkezni – de ne engedjünk az ellenkezés csábításának sem, amely mögött legtöbbször ott áll az ‘én jobban tudom’ illúziója! Ha együtt, közösen, összefogva akarunk bármit is elérni, akkor azt nem az elszigetelődés hozza meg. Vizsgáljuk felül józan ésszel a rekcióinkat, kellően tudatosan arra, hogy a saját ösztönös reakcióink rólunk mesélnek.

Zentai Anna

Kép: Pinterest