Az élet szerelem nélkül

Az élet szerelem nélkül

Tudod, Sünikém, mostanában, ahogy közeledik a Szeretet Ünnepe és lépten-nyomon találkozom olyan írásokkal, amiben hol arról cikkeznek, hogy mennyi a magányos ember és milyen nehéz így sokaknak a Karácsony, hol meg arról, hogy ilyenkor történik a legtöbb öngyilkosság, most a napokban én is elgondolkodtam.

Elgondolkodtam azon, hogy milyen volt az, amikor én voltam abban az időszakban, abban az állapotban. Komolyan belegondoltam, hogy mi lett volna, ha alig húszévesen tényleg itthagyom ezt az életet és kilépek. Elgondolkodtam azon, hogy talán könnyebb lett volna? Nem tudom. De most furcsának tűnik, hogy mennyi mindenre zárva volt akkor a szemem. Mondják, hogy a depresszió egy leszűkült, bezárt tudatállapot, amikor semmi mást nem látsz, csak azt az egyetlen egy dolgot, amire rá vagy fókuszálva és ezért nehéz belőle kimozdítani az embert. Hát ezt aláírom. Amikor öngyilkos akarsz lenni, akkor bárki mondhat bármit, akkor tényleg semmi nem számít. Nem tudnak kibillenteni. Semmivel. Minden hiába. Erre nincsen recept. Semmi nem fontos, csak az az egy, ami pedig végleg megszűnt, kitépték belőled, soha nem kapod vissza. Hiába mondanak akármit, nem használ. Hiába próbálkoznak, te tudod, hogy nem fog menni nekik. Amikor annyira fáj a lélek, hogy majd’kiszakad belőled és a létezés minden egyes pillanata fáj, akkor tényleg nem látszik más kiút, csak a halál. Nincs semmi más, amivel vége lenne ennek a pokoli szenvedésnek.

Aztán csak telnek a napok, megy az idő. Mintha ólomsúlya lenne. Az éjszakáknak is. Mert aludni, azt nem tudsz. Ébren vagy és azt kívánod: bár ne lennél! Bárcsak el lehetne törölni az egészet, bár ki lehetne kapcsolni, egyetlen gombnyomásra, vagy valami csodával megszűnne ez a fájdalom! …de nem szűnik meg. És bármit próbálsz, nem sikerül, vagy visszájára fordul az egész. Aztán telik az idő és az idővel, napról napra, egy kicsit jobban leszel. Persze hiába mondják, hogy mennyi örömöt találsz még a hétköznapokban, meg lesz majd más, téged ez igazából nem érdekel. Senki nem érzi azt, amit te. Senki nem ért igazán. Ez is fájdalmas.

Én sem a legjobb eszközöket választottam a túlélésre. Csak egy volt, ami kis időre feledtetni tudta a szenvedést: a bulizás, az alkohol meg a pasik. Ja, hogy ez három… nekem meg így együtt voltak egyben. A suli nem érdekelt, nem tanultam, alig ettem, csak fogytam, folyton betegeskedtem… de hétvégére megtelt színekkel minden. Aztán kezdődött újra… ma már tudom, direkt fordultam el mindattól, ami szívta az energiámat és kerestem azt, ami felpörgetett. Menekültem a fájdalomtól. Azt gondoltam – fiatal voltam, mondom -, hogy ha olyan közegben vagyok, ahol vidámság van és pörgés, akkor eltűnik a szenvedés, azt gondoltam, hogy az alkohol gyógyír és ha iszok, akkor addig nem fáj, azt gondoltam, ha mással vagyok, addig is elfelejtem… De persze, nem így történt. Elmondhatatlanul fájt a szívem és nem segített igazán semmi, aztán még a szájukra is vettek azok, akik nem tudták, mi áll a látszat mögött… senki nem tudta, mekkora fájdalmat cipelek a szívemben…

A fájdalmat megszüntetni nem lehet. Nem lehet. Vagy feldolgozod, vagy elfojtod. Akkor még a feldolgozásra nem volt eszközöm. Így aztán én is eljutottam arra a pontra, viszonylag hamar, hogy határozott döntést hoztam. A döntés ez volt: soha többet nem leszek szerelmes és nem megyek bele olyan kapcsolatba, ahol meg kell nyitnom a szívemet! Ennek a döntésnek több fázisa volt. Volt tudatos, megfogalmazott fázisa…. és volt hosszú időn át tartó, öntudatlanul élt, egy egész életnyi időt elrabló fázisa. Persze, erre csak utólag jön rá az ember, amikor már kinyílik a szeme. Kellett hozzá a tapasztalat, amikor nem csak eldöntöttem, de meg is éltem, milyen az: szerelem nélkül élni és kapcsolódni.

Nehezen jönnek a szavak. Nehezen jöttek eddig is, mert a fájdalmat, amiről írtam, így megfogalmazni sem elég. Amiről most írok, azt sem. Úgy élni, hogy nem él a lelked, nem él a szíved, látszat kapcsolatokban, legalább ugyanolyan pokol. Az elején persze könnyű. Elgondolod, hogy mi lesz, hogy lesz. Menni fog ez, nem gond, lehet élni és lehet szexelni érzések nélkül is, lehet kapcsolódni anélkül is, lehet jól érezni magad, fel lehet építeni egy egész életet, még gyereket is lehet csinálni, meg nevelni, lélektelenül. Persze. Ma már ordít a lelkem ezektől.

A problémák idővel jönnek elő. Mert mi történik valójában? Az, hogy tönkreteszed az életedet. Tönkreteszed a másik ember életét, akivel nem szívvel-lélekkel vagy együtt. Ha gyerek is lesz, tönkreteszed őt is. Benne tartod magatokat egy csapdában, egy ördögi körben, ami idővel börtönné válik minden fél számára. Felépül valami, aztán összeomlik, mert nem stabil alapokra épült. Mindenki szenvedni fog. Megéltem, tapasztaltam, nem kívánom sem neked, sem senki másnak. Ha meg a másik lehetőséget választod – maradsz egyedül, függetlenül, aztán néha jön, aki jön, meg megy is… hát elég hasonló végkifejlet, csak más csomagolásban. Üresség, kiégettség, megcsömörlés jár vele. Meg az egyre fokozódó magány és a lélek küzdelme, ami kiabál azért, hogy érezhessen már végre!!! Hidd el, próbáltam. Pusztán a testiség nem kielégítő. Nyugodtan tesztelheted. Úgy lenni valakivel, hogy nem kívánja a lelked – azt a testedben is érzed. Úgy lenni, hogy valami lényegi tartalom hiányzik… nem tartható túl sokáig. Idővel iszonyú mély elemi erővel tör rád, hogy azt az ürességet betöltsd, hogy értelmet adj, hogy pótold azt a hiányt, a lényegit, az igazán fontosat… idővel annyira fog hiányozni, hogy nem tudsz tovább hazudni magadnak, nem fog számítani semmi más, csak az, hogy a szíved érezzen…

Egyetlen dolog segít csak mindezen: újra megnyitni a szíved és újra szeretni.

Igen, megint itt vagyunk. De hidd el… nem is. Tudod, mit? Ne hidd el. Járj utána, éld meg, ahogyan én is átéltem. Szerintem nagyon hasonló úton járunk. Csak nekem kicsit régebben történt és én már túlvagyok rajt. Van tapasztalat, van felismerés, van rálátás. Mert végigéltem. Kijöttem belőle. Feldolgoztam. Segíthetek benn, ha te is akarod. Vagy nem segítek. Csak megéled te is és zajlik magától. Úgy is jó.

Én már tudom. Tudom, hogy az egyetlen, ami kisegít a mélyből és újra élni tanít, az a szerelem. Az egyetlen lélekdonor. Nincs más gyógyír. De ez megváltoztat. Újra élni tanít. Újra feltölt. Talán rémisztő lehet először… talán hívogató. Talán újra kell tanulni a bizalmat. Mert hatalma van feletted. De ha igazán kölcsönös, akkor nem csak feletted, hanem a másik ember felett is. Ettől nincs hova menekülni. Nem is kell. Mert amikor készen állsz, újra jön és meggyógyít, felülír mindent és még magasabbra emel, mint azelőtt.

És meg fogod érteni, hogy akkor már nincs mitől félned. Mert már tanultál, éltél annyit, hogy azután már más lesz. Az a mélység soha többet nem jön vissza. Része volt az életednek, a fejlődésednek és éppen az által lettél az, aki most vagy. De már mögötted van. Végleg. Mondják, hogy ami nem öl meg, az megerősít. És tényleg. Vagy már olyan erős, olyan érett, olyan intelligens, hogy bármi jön, azt kezelni tudod. De ugyanazzal már nem fogsz újra találkozni és ezt valójában, ha mélyen magadba nézel, érzed, tudod is.

Kapsz egy új, tiszta lapot. Egy új lehetőséget. És amikor újra megnyílsz és újra szeretsz, az felülír minden régi szenvedést. Akkor érzed igazán erősnek magad. Mert az erősség nem az, amikor elnyomod, elfojtod, ami fel akar törni – hanem az, amikor bátran beleállsz és mered megélni. Mersz sérülni – de már nem fogsz. Már nyitott vagy. Éppen az érzelmek adják az erőt.

Hát csak elmeséltem… mindenkinek van története. Nekem is van. Talán most nem látszik rajtam, mert már jól vagyok. De hogy volt előtte más is, hogy mit éltem meg, miből jöttem ki, hogyan lettem jól – ezek nem látható dolgok. De épp ezek miatt tudlak megérteni és ha mesélnél róla, együttéreznék, mert összecseng az enyémmel…

Ma azt álmodtam, hogy ablakot nyitottam a szobádban, kiszellőztettem, aztán fésültem a hajad. Ahogyan fésültem, közelebb húzódtál. Oldódtál. Frissen volt vágva a hajad, finom volt, selymes és jó illatú. Én is közelebb húzódtam. Aztán megöleltél. És úgy maradtunk.

Jó éjszakát Sünikém.

Zentai Anna

Kép1: Heizer Mónika  Kép2: Pinterest