Amikor én elváltam…

Amikor én elváltam…

Azoknak, akik mostanában feltették azokat a kérdéseket, amik nekem nem voltak kérdések…

Amikor én elváltam, akkor még nem tanultam pszichológiát. Mégis tudtam, kérdések nélkül, bárki véleménye nélkül is, hogy a gyermekem azokból a mintákból építi majd fel a saját kapcsolatait, amit tőlem, vagyis tőlünk lát és a legkevésbé sem kívántam neki, hogy ugyanazt vigye tovább. Nem akartam, hogy boldogtalan legyen, hogy azt tanulja, hogy mást mutat kifelé, mint ami a valóság.

Amikor én elváltam, az volt bennem, hogy ez így méltatlan. Nem hagyhatom, hogy ez így maradjon, mert nem méltó egy emberhez. Sokkal többre, egészen másra vagyunk érdemesek. Mindketten.

Amikor én elváltam, az volt bennem, hogy nem tehetem boldogtalanná a másikat. Nem húzhatom az idejét. Nem foglalhatom a helyét valakinek, aki őt majd boldoggá teszi úgy, ahogyan én soha nem tudtam. Láttam a szenvedését és nem akartam, hogy tovább szenvedjen. Nem akartam a boldogsága akadálya lenni.

Amikor én elváltam, akkor az volt bennem, hogy ha vajaskenyéren élek is, akkor is mennem kell, lépnem kell, mert ez az állapot nem ér meg semmilyen (vélt) anyagi biztonságot, ennél bármi jobb és magasabb szintű. Amikor én elváltam, csak abban voltam biztos, hogy az emberi kapcsolatok és a lélek értékesebbek, mint a pénz és a vagyon.

Amikor én elváltam, az volt bennem, hogy nem akarom, hogy a gyermekem ugyanazt élje meg, amit én éltem gyermekként, nem akartam, hogy feszültségben nőjön fel, hogy azt lássa: anya és apa nincsenek egységben. Azt akartam, hogy boldog szülőket lásson.

Amikor én elváltam, még nem tudtam, hogy a test a lélek tiszta tükre és a szeretetlenség állapota betegít meg. Egyszerűen csak éreztem: menni kell, lépni kell, mert akkor felfelé vezet az út, de ha maradok, akkor lefelé visz…

Amikor én elváltam, lényegében két fő katalizátorom volt, ami miatt döntésre jutottam: az, hogy a másiknak jobb és boldogabb élete legyen és az, hogy a gyermekemnek jobb és boldogabb élete legyen. Nem miattuk maradtam – hanem miattuk léptem! Plusz ott voltam én magam is, annyi szenvedéssel a hátam mögött, ami kétszer ennyi életre is elég lett volna.

Amikor én elváltam, fogalmam sem volt, hogy mi az, ami bennem, velem történik, nem tudtam, hogy lényegében mi az a karma, nem voltam tudatos arra, ami ott és akkor zajlott, mégis ezek a szavak álltak össze: “hatalmas karmikus felszabadulás” … és ismétlődött, újra és újra, ott zengett bennem, nem is értelmeztem, nem is törődtem vele, csak szólt bennem, hosszú időn át ott rezgett és jött és jött, kéretlenül is…

Amikor én elváltam, még nem tudtam, mi lesz azután. Ma már csak csóválom a fejem azon, hogy kételkedtem, hogy vártam, hogy haboztam, hogy nem volt erősebb a hitem, hiszen annál is sokkal szebb és jobb lett minden, mint azt elképzelni tudtam. Ma már értem, mi miért történt és örülök, hogy akkor lépni mertem, anélkül, hogy tudtam volna, hogy mi vár rám, a puszta hitem erejével.

Van egy mondás, miszerint ‘minden elmúlik…’. Ám ez csak a mondás egyik fele! Ha csak ennyit hiszünk el, akkor még a lemondás állapotában vagyunk és a kitisztítatlan szenvedésközpontú téveszméink rabjaiként élünk. A mondás valójában így kell, hogy szóljon:

Minden elmúlik – csak az isteni minőség maradandó!

Ezt ajánlom mindenki figyelmébe.

Mert amikor én elváltam, még nem tudtam elhinni, hogy nekem is megjár az, amit igazán szeretnék. Csak jóval később jöttem rá, hogy a kapcsolataim tükrök és mindig tisztán tükrözték azt, hogy én magam mennyi boldogságot engedek meg saját magamnak. Ez a kulcs: szeretni önmagam – és a tükörben is megjelenik az igaz szeretet.

Ha még ezután is kételkedsz, hallgasd meg ezt:

Zentai Anna

Kép: Pinterest