Aki dudás akar lenni…

Aki dudás akar lenni…

 

Ejtsünk most szót arról a témáról, amelyikről úgy vélem, manapság a leges leginkább kellene, mégis ez van a leginkább mellőzve. Amerre csak nézünk, minden irányban sok a „fényesség”, meg a „tisztaság”, meg a „spirituális ember”, vagy legalábbis, aki annak vallja magát, aztán néhanapján kiderül, hogy vagy nem is az, vagy ha igyekszik is az lenni, akkor valamiért nem indul be, vagy nem működik az élete úgy, ahogyan kellene. Tele van vágyakkal, vár valamire, de nem jön. Miért nem? Erről is lesz szó…

Tapasztalati téma ez nekem is, ne higgyétek, hogy oly könnyen, magától született meg bennem. Kemény küzdések voltak ellene és mennek ma is. De megkaptam magam mellé azt a segítőt, akitől elfogadom a tanításokat és idővel mindig kiderül, hogy ezt biza jól tettem.

A fenti cím eredetét ugye, ismerjük? „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” – szól a régi mondás. Márpedig ha körülnézünk, azt láthatjuk, hogy itt bizony mindenki fújni akarja azt a bizonyos dudát. Arra viszont már kevesen vállalkoznak, hogy a poklok poklára ereszkedjenek érte. Volt már szó arról, hogy ez jelenti a belső világunkat, az „alvilágot”, az ösztöneink világát. Vagyis, egyszerűen a saját bensőnkben való kutakodást és nem azt, hogy mások dolgába ütjük az orrunkat, meg külső, gyakorlati eseményeket próbálunk megjósolgatni. Aki dudás, az igenis a saját lelke útjain nyomozgat. Ez az egyik értelmezés. Aztán van az az értelmezés is, hogy a beavatás folyamata első ízben a pokoljárás, vagyis lelkileg megélni a mélységeket, mert így vehetünk akkora erőt és lendületet, hogy azt követően ugyanolyan magasra kilengjen a léc a „felső” oldalra. Ez egy másik értelmezés tehát.

Mi van még? Gondoljuk végig egy kicsit az alábbi állításokat:

Az Ember világa kettős.

Csak az Ember világa kettős.

Vagyis, csak az Ember világában létezik kettősség és kétség, csak itt van fény és árnyék, nappal és éjszaka, férfi és nő, stb. Csak mi ítélünk meg valamit Jónak és Rossznak, Mennynek és Pokolnak. A Természetben ilyen nincs.

Van az egyik oldal, meg van a másik. Gondoljuk végig: ha folyamatosan csak az egyik oldalon lépegetünk és a másikon nem, holott a Természetben, a Földi létezésben egyensúly kell legyen, akkor nem zárjuk ki magunkat valamiből?

Dehogynem.

Ha állandóan a fényességes mennyekben akarunk járni és nem szállunk alá a poklokra (persze képletesen), akkor mit is akarunk az élettől?

Mi tartja mozgásban a Világot? Az egyik oldalról ott a Tejút, az isteni energiák színtere, a fény, a csillagok milliárdjainak kiárasztója, teremtője – a másik oldalról ott az Extra Galaxishalmaz, az elszívó erő, a népmesékben is megjelenő, sötét alvilág boszorkánykonyhája. Ha nincs ez a mozgás, nincs egyensúly.

Épp a napokban azt a kérdést tette fel mellettem valaki: – Ha a Világot Isten teremtette és ebben minden létező benne foglaltatik, akkor ki teremtette az Ördögöt, a sötétséget? Hát nem azt is Isten teremtette?

Neale Donald Walsch úgy ír erről, hogy az Isten – a bennünk élő isteni – meg akarja tapasztalni önmagát. Ezt a tapasztalást éljük mi magunk is, ám ahhoz, hogy tapasztalhassunk, kell valami, amihez viszonyítunk. Ha nem lenne bárminek is ellenpontja, nem lehetne viszonyítani.

 

De térjünk vissza a földi hétköznapokhoz. Leszülettünk a földi világba, amiről jól tudtuk, hogy a kettősségek világa. Jöttünk feladatokkal, tapasztalni valókkal. Éljük a kis életünket és törekszünk a „jóra”. Ugye, a legtöbben így vagyunk ezzel? Csak hogy, közben időről időre elénk vágnak valami sötétet is. Mi meg egyre inkább törekszünk arra, hogy nehogy bepiszkolódjunk, „karmát teremtsünk”, „rossz” útra lépjünk. Ámde késő bánat, mert hogy a földi létezéssel bevállaltuk a polaritásokban való létezést is. Így, amennyire ki akarunk menekülni ezekből, annyira nem fogunk előre haladni.

Aztán elkezdünk keseregni, hogy annyi, de annyi megvalósulatlan vágyunk, várakozó tervünk, el nem érkezett álmunk, beteljesületlen kérésünk van! És hogy annyira tiszta életet élünk, vajon miért nem jön már az igazi, meg a siker, meg az egyéb óhajaink? …de, hogy épp mi magunk álljuk útját, azt észre sem vesszük…

A helyzet az, hogy itt a Földön nem csak a tiszta vizű patakba kell beledugnunk a lábunkat, hanem a mocsárba is. Sőt, először inkább abba, mert ha először tisztulunk, azután szennyeződünk, akkor piszkosak is maradunk. Tehát, bármilyen megvalósítandó tervünk első lépése nem az, hogy „kilépek belőle”, hanem az, hogy „belelépek”.

Az ezt követő időben fog majd eldőlni, hogy a mocsár elnyel-e, vagy fennmaradok a felszínen? Hogy engedek-e a lehúzó erőknek, vagy csak egy bizonyos szintig, és közben elveszítem-e a kapcsolatot Istennel, ön-magommal, vagy nem?

Hogyan valósulnak meg a vágyaink? Legtöbbször így: van sok visszatérő séma az életünkben, amolyan karmikus helyzetek, tudjátok, amikor megint azon kapjuk magunkat, hogy jaj, már megint ugyanebben vagyok, már megint ez jött! Amiktől olykor elmenekülnénk, mert elítéljük, sötétnek, negatívnak, alacsony szintűnek tartjuk ezeket. Épp ezért térnek vissza. Mert hogy nekünk épp ez a vállalt „mocsarunk”, amin át kell küzdeni magunkat. Meg amúgy is megítéljük – márpedig az égiek nem hagynak efféle megítélésekben.

Na de, az a helyzet, hogy ha már beleléptünk, akkor ezek a dolgok változnak és nem maradnak azok, amik! A tapasztalásért jöttek és azért, hogy feloldják az ítélkezéseinket. Nem maradnak mocsarak, nem maradnak bűzös, szennyes dolgok. Tisztulni kezdenek. Ahogyan feloldódik bennünk az ellenállás és az ítélkezés, ahogyan járjuk az utat és tapasztalunk, ahogyan megértjük a működésüket és miértjeiket, úgy oldódnak a karmikus bogok is. Mint amikor valakinek az a karmája pl., hogy tiszta helyzetet teremtsen – akkor először nagyon be kell piszkolódni ahhoz, hogy aztán legyen mit tisztítani és legyen hol fényt árasztani.

Mert, hogy amennyit akarsz az egyik oldalról, annyit kell bevállalni a másikról is. Az érzelem, a szerelem is épp attól szép, hogy sérülékeny. Féltjük, óvjuk, reméljük. Küzdünk érte. Enélkül hogyan éreznénk át az értékét?

A Fény dolgával sem árt óvatosan bánni, hiszen ha túl sok a fény, akkor elvakít, akkor olyan fehér, hogy végül nem is látunk már tőle semmit. Fény-árnyék egyensúly kell a Földön. (A Földön. Az anyagban.)

Ez az egyensúly, jin és jang. A Természet pedig egyensúlyra törekszik. Minél inkább jólelkű, jóindulatú vagyok, annál inkább megtalálnak a sötét alakok, a rosszindulat, a gonoszság. És ez így van rendjén. Pl. ha el vagyok szállva – annál több lesz körülöttem az anyagias, testi megélést hajszoló ember. Nem csak azért, mert az egyensúly fenntartja magát – azért is, hogy legyen mit javítgatnom, legyen kinek segítenem. Aztán majd lépünk egy szinttel megint tovább…

Volt egy érdekes időszakom pár évvel ezelőtt. Amikor nagyon belemerültem a „spiribe” és nagyon fényesen láttam mindent, a sors néha jelzést küldött. Konkrétan az történt (és nem kevés alkalommal), hogy álmodozó sétálgatásaim közben mindig a szemem elé tolakodott egy adag kutyaszar. Mint egy belső felkiáltójel, úgy jött elém. Amikor ez már vagy hetedízben jelent meg, meg is értettem, miért teszi ezt. Helyreállítja az egyensúlyt és finoman figyelmeztet.

 

Mindez persze nem jelenti azt, hogy „rossznak” kell lenni. Belelépni valamibe, nem jelenti azt, hogy azonosulni is kell vele!

Nemrég került a szemem elé egy plakát, ami Molnár V. Jóska bácsi egyik nagyszerű előadását hirdette (ajánlom is szeretettel az előadásait mindenkinek, ha már említésre kerül a neve). Ez állt a plakáton: „A Fény Birodalmában élünk, de itt, a Földön a Sátán uralkodik” (újramosoly).

Így van hát, a két oldal küzdelme folyamatos és az ember napról napra kerül olyan próbák elé, amikor lenyomják, megalázzák, támadják – mégis, mindig és mindenkor, nem a visszaütés és a másik látszólagos legyőzése a nyerő. A gyűlöleten csak a szeretet tud változtatni. Nem az a nyertes, aki fizikailag erősebb és nagyot tud ütni, hanem az, aki kegyelmes és akár alul is tud maradni. Nem az a nyertes, aki bosszút áll, hanem az, aki tud megbocsátani. Nem az az erősebb, aki vissza tud ütni, hanem az, aki képes nem bántani. Az emelkedik fölébe a másiknak, akkor is, ha ez a felülemelkedés láthatatlan!

Összefoglalva tehát a lényeget: a tiszta vizű forrás épp a mocsáron túl rejtőzik. A pokloktól távol maradni pedig a Mennyekből való önkizárással egyenlő. Erre mondjuk, hogy „megúszásra játszunk”. Márpedig az ilyen élet élettelen. Ha visszanézzük az életünket, a legpokolibb helyzetek nélkül – nem válhattunk volna igazán emberré.

 

Zentai Anna

Share on FacebookShare on Google+Pin on PinterestTweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someonePrint this page