A Fénytündér nagy kalandja

                                                           A Fénytündér nagy kalandja

                                                                                                                   Kislányaimnak    

                                                                             I. rész

 Hol villant, hol nem villant… Volt egyszer egy ragyogó fényű tündér, akinek legcsodálatosabb ékessége a szívéből sugárzó, tiszta fénye volt. Mintha hófehér fátyolruha vette volna körül, olyan ragyogó teremtés volt ő. Úgy is nevezték: Fénytündér. Ha az erdőben sétáltál és alaposan a fák közé néztél, jó mélyen az erdő sűrűjébe, akkor te is megpillanthattad a hol itt – hol ott felcsillanó fényszikrákat, melyeket maga körül szórt.

 Az Álom Erdejében lakott ő, a többi tündértestvérével együtt, de míg a többiek vidáman játszottak és tették a dolgukat egész nap, addig Fénytündér csak üldögélt az erdő legmagasabb fájának tetején, a lombkorona rejtekébe bújva és egy nagy faágról nézte az emberek városát.

 A város egy kőhajításnyira volt az erdőtől – persze, felmerülhet benned a kérdés, hogy kis követ, vagy nagy követ hajítasz-e el, hiszen a nagyobb kövek nehezebbek, így nem is tudnád messzire dobni. Maradjunk inkább a kavicsnál, épp olyan kavicsot képzelj el, amivel a vízen lehet kacsázni, vagyis, ha a tó színén laposan elhajítod, akkor végigszántja a víz felszínét és nagy hullámkörök fakadnak a nyomában.

 Ilyen kőhajításnyira állt a város az erdőtől – nem értek össze, de jól át lehetett látni a nagy fa tetejéről a város utcáira. A „Valóság Városa” – ez állt a település táblácskáján, a főút mentén. Azért tegyük hozzá, hogy az erdő felől nehéz volt megközelíteni ezt a várost, hiszen az erdőn végigszaladó és a városba érkező út közötti, kőhajításnyi kis részen, egy ronda, bűzös, nagy mocsár terjeszkedett. No, ez aztán nagy kihívás volt minden utazónak, aki be akart lépni a városba! Gondolhatod, mit szóltak a tündérek, amikor az úton bandukolva a mocsár szélére értek. Jaj, bepiszkolódik a ruhám! Sáros lett a szoknyám széle! Ragacsos lett a cipőcském! Azt a hétágú szarvasagancsát, azonnal forduljunk vissza! Ilyen és ennél cifrább kijelentések hangzottak el az erdő lakóinak szájából, akik, bizony, nagyon tiszta teremtések voltak és minden nap puha pázsiton jártak, éteri kis testükkel. Ellenben a városka lakóival, akik kemény földúton, poros utcákon tengették napjaikat.

 Ámde a mi kis Fénytündérünk – aki mellesleg rettentő kíváncsi is volt – nagy lelkesedéssel viseltetett a Valóság Városa és az ott élő emberek iránt. Nap, mint nap kiült a nagy fa legnagyobb ágára, ahonnan jól rálátott a városkára és megfigyelhette az ottaniak életét. Csodás öröm fogta el, ahogya látta a hétköznapjaikat, ő is átélte élményeiket, szinte átérezte örömüket és fájdalmukat. Érdeklődve és csodálattal figyelte a gyermekek énekét, a kicsik játékát, a nagyok táncát, a családokat és a barátokat, a hangoskodást és a zűrzavart – hiszen itt, az erdőben, minden olyan unalmasan nyugodt és egyszerű – a dolgozókat és a tanulókat, és különösen a szerelmeseket.

 Az Álom erdejében lakó tündérek oly finom, légies, átlátszó jelenségek voltak, hogy soha nem tudták megérinteni egymást. Nem tudták, milyen az, amikor kézen fogva táncolnak, hiszen csak suhantak és repkedtek egész nap; no és azt sem tudták, milyen megsebezni kezecskéjüket, például a vadrózsa tövisével. Gyönyörű virágokkal volt teli az erdő és a rét, a szivárvány minden színében pompázó, gazdag növényzet vette körül őket – de soha nem haraptak még bele egyetlen napérlelte, lédús, ropogós almába, sem barackba, hiszen a tündéreknek ilyen földi étkekre nincs szüksége.

 Fénytündér órákat töltött azzal, hogy az emberek életében gyönyörködött. Ő is elképzelte, milyen is lehet jól belemarkolni a puha, színes gyurmába, amit a gyerekek oly nagy szeretettel formáznak az oviban. Milyen lehet szomjasan belekortyolni egy pohár tiszta vízbe – soha nem ismerte a szomjúságot. Vajon milyen lehet egy ölelés? Milyen lehet a kezével egy szeretett társát megsimogatni? Vagy egy aranyos kiscicát?

 Egy nagy vágy égett a szívében: elmenni oda, az emberek városába és megtudni, milyen is ott élni! Megélni mindazt, amit egy tündér nem élhet meg. Igen ám, de mint említettem, egy nagy akadály állja az útját annak, aki a Valóság Városába akar eljutni: a sötét, sáros mocsarat!

 Fénytündér jól ismerte az utat, de még soha nem merte megtenni azt. Tudta, hogy éppen a nagy fa alól vezet az útja a városba és látta a kaput is, melyen keresztüllépve elhagyhatja az erdőt – de a mocsár nem tetszett neki.

 Minden egyes nappal erősebb volt a vágya, hogy a városba mehessen, mígnem egy szép napon, a fa ágán ülve, egyszer csak varázslatos dolog történt: megszólalt a fa és nyugodt, mély hangján őt szólította:

Kedves Fénytündér! Tudom, miért sóhajtozol minden áldott nap az ágamon ülve. Én az erdő legöregebb lakójaként sok mindent láttam már és nem állhatom tovább, hogy ne segítsek neked!

Ó, te bölcs, öreg fa, hát hogyan tudnál nekem segíteni? – ámult el a tündér – Te tudod, mennyire szeretnék ott élni, az emberek városában, de látod, itt ez a nagy mocsár és nem tudom, hogyan is mehetnék keresztül rajta?

 Az öreg fa csendesen mosolyra húzta ráncos, kérges száját:

Nyugodtan átkelhetsz rajta. Nem tarthat vissza más, csak a félelmeid, de a vágyad, tudom, erősebb annál, mint hogy bármitől megrettenj! A szívedben olyan erő él, ami átsegít a mocsáron átvezető úton. Csak egy kis bátorság kell hozzá, hogy neki merj vágni az útnak. – mondta a fa és leveleivel gyengéden megcirógatta a tündér szárnyacskáit. A tündér szinte beleremegett.

Ilyen a simogatás? Ezt érzi az ember, amikor egy igazi, hús-vér kéz a testéhez ér?

Ó, ennél sokkal jobban érzi! – szólt a fa – Te is élhetsz az emberek között, ha leveted a szárnyaidat és belépsz a városukba.

 A tündér maga elé meredt.

Le kell tennem a szárnyaimat? Dehát, ha véletlenül elsüllyednék a mocsárban, akkor mi fog kimenteni?

Nincs mitől félned. – szólt megnyugtatóan a bölcs fa – Ez a mocsár nem azért van, hogy elmerülj benne, hanem azért, hogy megmerítkezz. Csak így léphetsz a városba.

Hogy megmerítkezzek? – csodálkozott a tündér – Dehát attól piszkos leszek és nehézkes! Miért kell, hogy az emberek közé így menjek?

Az emberek városa olyan csodákat rejt – válaszolt a fa -, amit csak így tudsz megélni. Hiszen látod te is: ha ilyen könnyű maradnál, ilyen súlytalan, akkor hogyan akarnál a földön járni? Ha nem kapnál erős kezet, hogyan akarnál öledbe venni egy gyermeket, vagy hogyan simogatnád meg egy kiscica bundáját?

 A tündér itt egy pillanatra elpirult, mint akinek féltve őrzött titkára derült volna fény. De aztán felbátorodott és tovább kérdezett, hiszen még mindig kételkedett egy kicsit:

Ha megmerítkezem a sárban, a fényemet eltakarja a sötét, bűzös massza. Hogyan nyerem vissza a fényemet?

 A fa pedig ezt válaszolta:

Mondok valamit, kicsi tündér. Az emberek városában van egy sokak számára láthatatlan, tiszta vízű patak. Ez a patak az Álmok Erdejéből ered és titkos úton ér a városba. Miután átkeltél a mocsáron, az emberek között élve, visszanyerheted a fényedet. Nem kell mást tenned, csak mindig azt, amit a szíved diktál. A Valóság Városában szerzett sarat az ott rejlő tiszta vízű patakban moshatod le. De ahhoz csak úgy juthatsz el, ha előtte átkeltél a mocsáron. A fényed talán nem lesz azonnal látható, de azok, akik jó mélyen a szemedbe néznek majd, felismerik, milyen erős fény él a szívedben.

 Fénytündér szemében felcsillant egy kis sugárszikra.

Értem már! Köszönöm a jótanácsokat, te bölcs, öreg fa! Most már elég bátorságot érzek ahhoz, hogy átkeljek az emberek birodalmába!

Még valamit szeretnék adni neked, mielőtt útra kelsz – szólt a fa és egy kis ágát a tündér felé hajlította – Törd le ezt az ágat és vidd magaddal! Ez fog segíteni, haúgy érzed, hogy lehúz a mocsár és nem találod a forrást.

 A tündér megköszönte a fa jóságát. Kalandra készen ugrott le a fa ágáról és Kelet felé vette az irányt. Nem sok idő telt bele, hamarosan ott állt a nagy mocsár előtt és kíváncsisággal vegyes izgalom lüktetett a szívében. Majd vett egy nagy levegőt és minden erejét összeszedve, megtette az első lépést…                                                                                                                                                                                  (vége az I. résznek)

Zentai Anna