A soha el nem készülő szőttes meséje

A soha el nem készülő szőttes meséje

vega

Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy mesebeli, tiszta vizű tó. Hűs hullámain kacsák úszkáltak, lenn a mélyben aranyszínű halak suhantak játékosan, a víz finom áramlataival. A tó mellett egy kis malom állt, a kereke folyton pörgött, körbe és körbe. Mellette egy kecses templom, az mellett pedig egy hatalmas, kőből épült vár magasodott, a falait rózsa és borostyán futotta be. A vár közepén égig érő, felhőkbe nyújtózó torony állt, abban éldegélt egy gyönyörű királylány.

A királylány egész nap a szövőszéke mellett foglalatoskodott, reggeltől estig csak szőtt és szőtt. A szobájában halmokban álltak a szebbnél szebb, pompás színű fonalak, melyekből a legfinomabb kelmét készítette. Hosszú, színes szövetet szőtt, finom, puha, selymes álmokból. Minden éjjel megálmodta, hogy mit fog szőni és hogyan varrja majd el a szálakat, nappal pedig tovább dolgozott. Már alig várta, hogy betakarózzon vele, hogy hozzá simuljon a finom kelme, hogy beborítsa őt a melengető, puha takaró.

Ám a kelme csak nem akart elkészülni. Napról napra csak egyre nőtt, nőtt, egyre hosszabb lett a szőttes. Már úgy tűnt, mintha soha nem érne véget a szövedék, egyre gyarapodott és a királylány még mindig nem fejezte be a munkáját.

Jöttek hozzá a galambok, a templom tornyáról berepültek az ablakán, rátelepedtek a szövőszék szélére és úgy búgták:

  • Mikor készül el a szőttesed, királylány?

De a királylány nem felelt, nem mondott semmit, csak fűzte a fonalat, dobálta a vetélőt, teljesen belefeledkezett a munkájába.

Jöttek hozzá a rigók, a fák ágairól berepültek az ablakán, rátelepedtek a szövőszék szélére és úgy énekelték:

  • Mikor készül el a szőttesed, királylány?

De a királylány nekik sem válaszolt, csak szőtte, szőtte a finom kelmét.

Jöttek hozzá a fecskék, a malom udvaráról és cserfesen csivitelték:

  • Mikor készül el a szőttesed, királylány?

De a királylány nekik sem felelt, csak rájuk mosolygott és dolgozott tovább.

Jöttek hozzá a pókok, a szoba sarkaiból és halkan kérdezték:

  • Látod, mi már megszőttük hálónkat, mikor készül már el a szőttesed, királylány?

De a szőttes csak nem akart elkészülni. Amennyire várta a szép királylány, hogy karjaiba foghassa már, annyira félt attól, hogy egyszer abba kell hagynia a szövést és a szövet elkészül. Minden éjjel arról álmodott, hogy milyen szép lesz a szőttese, mégis, amint felkelt a nap és előbújtak első, melengető fénysugarai, a nappali világosságban nem mert az ollóhoz nyúlni és elszaggatni a finom szálakat. Csak elképzelte, milyen gyönyörű lesz, ha készen lesz és minél nagyobb, hosszabb és szebb lett, annál inkább kicsinek érezte magát a királylány.

  • Annyira tökéletes vagy… – mondta egy szép napon a szőttesének. – Ha elkészülsz és az enyém leszel, attól félek, hogy nem leszek számodra annyira szép és tökéletes, mint amilyen szépnek és tökéletesnek én látlak téged.

Másnap újra leült a szövőszék elé és újra folytatta a szövést. Olykor-olykor már nyúlt volna az ollójához, de még mindig nem merte elvágni a feszülő szálakat.

Egy szép napon arra járt egy királyfi. Lovának patkói már messziről hallatszottak, a szél megsúgta jöttét a királylánynak. A királyfi meghallotta a királylány gyönyörű hangját, ahogyan munkája közben énekelgetett, de a kövekből épült torony nagyon magasan volt és lépcső, bizony, nem vezetett fel a toronyba. A királylány is álmodott már a királyfival és tudta, hogy eljön majd hozzá, ő is messziről hallotta már a patkók kopogását, a lábak dobogását… Ám amikor a torony ablaka alá ért a királyfi, ő annyira megijedt, hogy ki sem mert tekinteni az ablakán.

Másnap újra eljött a királyfi. Messziről hallatszott, majd egyre közelebb ért a patkókopogás, a királylány szíve vele egy ütemben dobogott… még mindig nagyon félt, de finoman az ablakhoz lépett és lenézett a vár udvarára. Ott állt a királyfi, a kőtorony aljában, de olyan messzinek, olyan távolinak tűnt, hogy a királylány megijedt a távolságtól és visszahúzódott a toronyszoba rejtekébe, ahol szomorúan szőtte tovább a színpompás kelmét. Olyan bánatos lett, olyan szomorú, hogy azt hitte, most már soha többet nem látja újra őt.

Ám harmadnapon a királyfi újra eljött. Most már gyorsabb léptekkel, bátran vágtatott a vár tornya felé és ismét megállt a torony ablaka alatt. A királylány kitekintett az ablakon, meglátta kedvesét, majd hirtelen gondolt egyet, kapta az ollót és nekiesett a finom szövetnek. Felvagdosta a szövetet tartó finom szálakat, csak úgy szálltak a selyemszöszök szerteszét! Fogta a szőttest, rádobta az ablakpárkányra, a szőttes pedig gurult, göngyölödött lefelé, egyre lejjebb és lejjebb, le a mélybe, a torony aljába, egyenesen a királyfi lába elé. Épp olyan hosszú lett, hogy azon felkapaszkodva, a királyfi fel tudott jutni hozzá a toronyba.

  • Látod, kedvesem? – mondta a királyfi – Ha egyetlen nappal is korábban fejezted volna be a szőttesed, most nem lenne elég ahhoz, hogy elérjek hozzád…

A királylány elmosolyodott, megölelték, megcsókolták egymást és attól a perctől kezdve boldogan éltek együtt, a hatalmas várban. A királylány még sok szép szőttest szőtt, a királyfi pedig, ha kellett, olló helyett a kardjával vágta le a kelmét a szövőszékről. A királyfi lova is boldog volt, mert csodaszép lópokrócot szőtt neki a királylány, ami finoman melengette a hátát és kényelmes volt a gazdájának is, amikor a hátára ült. Itt a vége, fuss el véle… aki nem hiszi, az soha nem fogja meglátni, aki hisz benne, annak mese lesz az élete…

Zen-tai Anna