18+

Őszintén II.

Erőszakról, bántalmazásról, igaz szerelemről és barátságról, karmáról és reinkarnációról…

A harmadik előző életes utazásom volt, amikor végre áttörést értünk el.

Mindig mondani szoktam, ha ezek az előző életes hülyeségek szóba kerülnek, hogy engem sosem érdekelt, mi volt régen. Egyrészt, mert nem véletlenül van leblokkolva az emlék, nem is kell foglalkozni vele, adott fejlődési szinten úgyis megnyílik. Másrészt, mert amúgy is az számít, ami most van. Az előző életek végeláthatatlanok. Paksi Zoli említi egyik előadásában – és ez nagyon betalálós példa szerintem -, hogy tegyük fel, hogy valakitől kapsz egy pofont. Visszamész előző életbe, hogy megvizsgáld, miért is kaptad ezt a pofont, hiszen most épp nem követtél el a másik ellen semmit? Ott meg kiderül, hogy akkor te adtál neki egy pofont. Aztán még tovább mész, egy másik előző életbe, ott meg kiderül, hogy azért adtál neki pofont, mert ő adott neked. És így tovább, az idők végezetéig… akkor most komolyan, érdemes ezt boncolgatni?

Szóval én sem tudtam, hogy ennyit fogunk foglalkozni az én előző inkarnációimmal. Volt egy egészségügyi problémám, illetve kettő, amiről azt sem tudtam, hogy összekapcsolódnak. Oldani, tisztítani szerettem volna, ajánlottak egy terapeutát. Aki egyébként tényleg nagyon ügyes. Hát most utaztatásra járok. Ez alakult.

Hogy az emlékek hogyan fognak feljönni, azt én sem tudtam először és ebben azért szkeptikus voltam. Illetve, valljuk be, magamban sem bíztam eléggé. Az élmények azonban időnként megdöbbentő módon rácáfoltak a fenntartásaimra.

Már az első is jól ment, hozott eredményeket, de a harmadik utazásnál értük el azt a bizonyos áttörést.

Innentől kezdve, aki kényes vagy érzékeny az alcímben említett témákra, ne olvasson tovább.

Mert az élmény után az sem volt kérdés, hogy erről írni fogok – és nem olyan okokból, mint amikből általában írok, ez most egészen más. Tudja azt, aki olvassa.

Ebben a jelenlegi életemben nem erőszakoltak meg.

Mégis, mindig tudtam, hogy milyen ez. Teljes pontossággal tudtam, éreztem, életem bármely percében fel tudtam idézni. Régi ismerősöm volt az érzés, a félelem, a rettegés, ami áthatotta ezt az élményt. Pedzegettük már egy ideje (méltó beszélgetőpartnerekkel), hogy ez olyan élő emlék, ami nyilván valami előző életes tapasztalásból jön. Többet azonban nem foglalkoztunk vele, ez a dolog mindig velem volt, elkísért, természetes módon, mint egy anyajegy a karomon.

Szakrális és torokcsakrát érintő problémákkal mentem el a terapeutához – hívjuk őt M-nek. Látszólag nem nagy ügyek, de kerestük a problémák gyökerét és megoldását. M. segítségével visszakerültem egy olyan előző életembe, ami ebből a szempontból fontos lehetett és vártuk, milyen emlékek jönnek elő, mi fog történni.

Furcsa volt. Az előző utazások során olyan könnyen jöttek a képek.. de itt nem. Sokág azt hittem, ennek semmi értelme, nem jön semmi érdemleges. Aztán kiderült, hogy miért nem.

Olyan erős blokkok voltak, hogy sok időbe és energetikai munkánkba telt, amíg megnyitottuk az emlékezést. De sikerült.

Kislány voltam. Egyszerű parasztcsalád gyereke, állatokat tartottunk, disznókat meg teheneket. Az a kis ház, kis udvarral, az istállóval – az volt nekem a világ. Zárt hely, amin kívül ritkán engedtek.

Amolyan 7-8 éves forma lehettem, amikor az apám és a bátyám először megerőszakoltak.

Az istállóban dolgoztam – elég sokat dolgoztattak és még éreztették is, hogy milyen nehéz nekik miattam. Anyám is. Konkrétan annyi volt a dolgom, hogy hasznomat vegyék a ház körül, hogy kiszolgáljam minden igényüket. Nem csak a munkában.

Mindketten körém álltak. Apám utasította a bátyámat, segítsen lefogni. Furcsa volt. Kedveskedtek, vigyorogtak, de rettegtem. Tudtam, hogy valami nagyon rosszat akarnak. Nem tudtam, hogy mit és ez a bizonytalanság volt talán a legszörnyűbb. Hiába védekeztem, semmi nem használt. Pillanatok alatt győzedelmeskedett a férfierő, a csuklómat keményen markoló, összeszorító kéz, a combomba hatoló térdkalács, a test súlya. Letepertek a földre. Próbáltam rúgni. Apám rákiáltott a bátyámra:

• Fogd le a lábát!

Egyébként meg csak hehegett, nevetett halkan. A számat befogta, hogy ne sikítsak.

Rémült voltam, mert nem tudtam, mi történik. Féltem a veréstől, az ütésektől, a haláltól is. Másról nem tudtam. A testemet nem is ismertem. Nem tudtam, mi az a fájdalom és nyomás, sajgás, amit érzek. Bele is ájultam.

Először, mintha kívülről néztem volna kis testemet. Aztán el is tűnt minden. Homályos folt – többre nem emlékszem. Csak arra, ahogyan ott fekszem aléltan, a sárban, az istálló közepén. A kutya odajött, megnyalt. Valahogy bevittek a szobába és letettek az ágyra.

Másnap ébredtem csak fel, sok idő után. Iszonyúan szégyelltem magam. Valahogy rendbetettem a ruhámat és mentem dolgozni.

Ettől kezdve apám vérszemet kapott. A következő alkalommal éjszaka jött oda hozzám. Befeküdt az ágyamba, a hátam mögé, szorosan mellémbújt és azt mondta, meg ne merjek mukkanni, mert akkor nagyon nagy baj lesz. Rettegve, némán tűrtem mindent.

Ez jópárszor lejátszódott az évek során. Ahogyan egyre cseperedtem, nőiesedtem, apám szívesen nézte. Aztán egy nap történt valami.

Otthon voltunk, a szobában. Anyám az edények körül matatott, a fiúk csak feküdtek. Rettenetes fájdalmakat kezdtem el érezni. Talán 12 éves lehettem ekkor, vagy kicsivel több.

A legrosszabb az volt, hogy hiába mondtam apámnak, anyámnak is, hogy valami bajom van, nem foglalkoztak velem. Sőt, rám förmedtek, hogy minek kiabálok? Nincs nekem semmi bajom, ne játszam el! Talán még egy pofont is kaptam anyámtól, amitől térdre estem, a földre, az asztal mellé. Térdelve szorítottam a szék fatámláját. Rettentő fájdalmaim voltak, közben sírtam szakadatlanul. Egyszer csak a földre pottyant valami, a lábaim közül.

Egy baba volt. Egészen kicsi és teljesen lila színű. Minden teljesen lila volt.

Anyám akkor ugrott oda. Azonnal átlátta a helyzetet. Kiparancsolta a férfiakat a szobából és akkor már segített nekem.

A baba halva született, koraszülött is volt, nem élte volna túl a születését. Anyám ellátott és elrendezte őt is. Valahogyan megszabadult tőle.

Attól kezdve megváltozott a kapcsolatunk. Talán az ő régi emlékeit hozta fel ez a történés – én is hasonlóan születhettem. Mindenesetre ott és akkor kitisztult előtte, amit már régóta sejtett: hogy mit tett velem az apám és a bátyám.

A védelmébe vett és többé nem hagyta, hogy bántsanak. Ők is elcsendesedtek ezután, tudták, hogy kiderült a titkuk.

Évek teltek el. A testem helyrejött – edzett volt a munkától – és valahogyan megvoltunk. Még csendesebb, zárkózottabb lettem, de viszonylag békésen éltünk. Egészen addig, amíg eladósorba kerültem és kezdtek megjelenni mellettem a férfiak.

Nagy részük csak hitegetett és kihasznált – a testemet meg is kaphatták. Azt hittem, a szabadság ára a szex. Talán feleségül vesznek és így elkerülhetek otthonról, ahol annyi fájdalmat, szörnyűséget éltem meg. Semmi más nem számított – csak onnan kiszabadulni.

Aztán jött a szerelem. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra. Az utazás ezen pontján azonnal beugrott az is, hogy ki volt mostani életemben ez a fiú. Ma már csak emlék, nem fűznek hozzá érzelmek, de pár éve plátói, szép szerelem volt köztünk. Egymás gondolataiból olvastunk akkor is, most is. Az akkori élet több ponton azonos eseményeket mutatott a jelenlegivel.

Furcsa volt, hiszen ő volt az egyetlen, aki nem érintette a testemet azon kívül, hogy néha megfogta a kezem. Az egyetlen volt, aki tisztelt, becsült, szeretett. Igazán. Nem akarta birtokolni sem a lelkem, sem a testem.

Egy beszélgetés alkalmával meséltem el neki, hogy az apám és a bátyám szörnyű dolgokat tettek velem. A szerelmem félszavakból is megértett és iszonyú haragra gerjedt. Kiabált velük és megfenyegette őket, engem pedig el akart vinni onnan.

Nem volt elég gyors.

Egy nap, amikor az istállóba mentem, épp egy vödör vizet vittem az állatoknak, az apám és a bátyám ott állt bent. Egy kötelet dobtak a gerendára és hívtak, nézzem meg, mit csinálnak. Csak azt láttam, hogy az apám előttem – a bátyám mögöttem áll. És az apám azt mondja, nem menekülök többé. Tudtam, hogy nincs kiút. Legalábbis így hittem.

Később, amikor az emberek bejöttek „megcsodálni”, hogy ott lógok a kötélen, azt mondták:

• Bolond volt…

Még temetésem sem volt, hiszen a pap nem vállalta el az öngyilkosok részére a szertartást. Meg nem is akarták igazán… beletettek egy nagy, fehér zsákba, párat még rúgtak rajtam, aztán elföldeltek.

Persze, a lélek számára az élet megy tovább. Sokszor éreztem úgy ebben az életben, hogy a halál megváltás lenne. A halálomkor is eszembe jutott, hogy „a testemmel már annyi szörnyűséget műveltetek, mi ez már ahhoz… de a lelkem túl fogja élni!” Hát ezt is túlélte.

És hozta magával a mérhetetlen fájdalmat, megaláztatás, szégyen, erőszak és bántás élményét, cipelte életeken át, mígnem alig maradt belőle még egy kis energia. Hát ez jött most le az én jelenlegi „betegségeimben”, blokkjaimban.

Nem véletlen a szakrális csakra (szexcsakra) és a torokcsakra összefüggése (lásd: erőszakot tesznek rajtam és nem szólhatok róla egy szót sem, senkinek). E két csakra egyébként is egy tengely két, egymással összeköttetésben lévő pontja. Hozzá jött még a gerincfájdalom (lásd: gerincre vágtak, ill. derékba tört önértékelés), ami épp a jelen életbeli első szülés óta jelentkezett.

Mindebből pedig talán az egyik legnagyobb tanulság, szintézis csak most következik.

Mert a legfőbb élmény, az nem a szexualitás volt.

Hanem az akaraterő és az uralkodás élménye!

Ez az az emlék, ami tisztán és tökéletesen élt bennem mindig, ami legmeghatározóbban van jelen egy megerőszakolás élményében. Nem véletlenül hívjuk így: „megerőszakolni”.

Tévedés, hogy pusztán a nemi vágy visz valakit arra, hogy erőszakot tegyen egy nála gyengébb, kiszolgáltatottabb helyzetben lévő másikon.

Amit mindig is tisztán éreztem azokon, akik erőszakoltak: az uralmi helyzet, az egó megerősítésének vágya, a gyengébb lehúzása, lealázása általi önfényezés és öndicsőítés öröme, az erőfitogtatás általi dominancia érzete volt az, ami izgalomba hozta őket, ami jólesett a hiúságuknak.

Ezzel az élménnyel bebizonyosodott bennem, hogy a saját akaratot ráerőltetni valakire, egy ilyen beteg embernek sokkal fontosabb, mint a szex maga.

Továbbmegyek. Az utóbbi éveim arról szóltak, hogy folyamatosan csalódtam azokban az emberekben, akiket jóhiszeműen a barátaimnak hittem. (Neheztelés nincs, tisztán átláttam már a helyzetet.) Több ízben futottam bele olyan helyzetekbe, amikor a tiszta, önzetlen, naiv szeretetet adva a másik uralkodni akart rajtam és a maga szájíze szerint megítélt. Ez is egyfajta energetikai erőszak, energiával való lehúzás. Gyakori eset a mindennapokban, észre sem vesszük, milyen szépen kihasználnak, játszanak velünk. Az egyik legszembetűnőbb tünete ennek, hogy aki uralni akarja a másikat, az lelkifurdalást okoz!

Kérlek benneteket, hogy erre figyeljetek! Amikor a másik erővel, akarattal, támadóan fölétek kerekedik és a lelkiismeretedre próbál hatni – meneküljetek! Mindegy, hogyan, csak el onnét!

Tegyük fel, hogy te szereted a másikat és eszedbe nem jutna fölé kerekedni. De azt látod, hogy van a kabátján egy folt. Természetesen szóvá teszed neki, hogy foltos lett a kabátja. Mert ez mindennapos kommunikáció, meg amúgy is szeretnéd, ha őt is beengednék veled együtt a Tiszta Kabát Klubba, mert hát együtt a legjobb szórakozni. Erre a másik rádförmed:

• Mi??? Hogy leszart a madár? Hogyan mondhatsz te ilyet?

Te meg állsz ott bambán, hogy ez a madaras dolog hogy jön ide és mi baja a másiknak, meg hogy akkor most milyen rossz is vagy.

Ilyenkor kell őt faképnél hagyni.

Ha a másik nem érez bele a lelkedbe és nem tudja rólad, hogy igaz szeretettel vagy iránta, hanem még vissza is támad, akkor felesleges energialehúzás az egész. Tovább kell lépni. Főjön a levében. Legfeljebb némi idő múlva rájön, milyen csúnyán beszélt veled és lesz olyan okos, erős, hogy kimossa a kabátját és bocsánatot kér. Vagy nem. Ez már mindegy. (Igaz barát, igaz társ, igaz jóakaró nem zsarol érzelmileg.)

Lényeg, hogy ne hagyd magad senkinek sem lehúzni, lealázni, megbántani!

Nem számít, hogy ez valamely családtagod, vagy a sarki csokiárus. Ki lehet állni egyenes derékkal, lélekjelenléttel, minden félelemmel együtt is, szeretettel, meg lehet szólalni, fel lehet emelni a hangodat, sőt! Adott esetben, ha eldurvul a helyzet, akkor kell is.

A blokkok ott vannak, ahol dolgunk van. Ahol feladat van, ahol oldani való, meghaladni való van.

Amikor készen állunk rá, mert már átláttuk a helyzetet, akkor felnyithatóak. Bátorsággal, méltósággal. Mert nem kell, hogy bárki derékba törje az önértékelésünket.

Amikor mi magunk is megértünk arra, hogy merünk nemet mondani adott (megalázó, stb.) dolgokra – lásd: nemesedni – akkor nyílnak a kapuk, szabaddá válik az átjárás, egy jobb életbe.

Bárki bármit is tett velünk, az élet mindig ad lehetőséget, hogy javítsunk a helyzeten, hogy kimeneküljünk, hogy minden erőnket összeszedve változtassunk!

És még mindig nincs vége.

Mindez a sok bántalmazás és fájdalom, amit megéltem, nem pusztán fájdalom volt.

Mert már a történet közben éreztem, hogy voltam a másik oldalon is.

Már az emlékbe sodródva megjelent bennem a kérdés: mivel érdemeltem ki ezt az életet?

Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül választottam akkor ezt a tapasztalást (mert megbántódás ide vagy oda, minden életünket magunk írtuk meg a köztes létben és vállaltuk, hogy az adott élményeken át munkáljuk ki magunkban a fényt, ezzel a gondolattal is érdemes barátkozni).

Mindez az egész, mindez a megélés, emlék, emberi nézőpont – valójában nem számít!

Már voltunk MINDEN.

„Már voltunk boszorkányok is, és azok is, akik üldözték őket.” – mondta egy kedves barátom.

Már voltunk erőszak áldozatai és azok is, akik erőszakoltak.

Már voltunk anyák és apák, férjek és feleségek, szülők és gyermekek, szerzetesek és bűnözők.

Egy másik jóbarátom frappáns megfogalmazása alapján: csak az az ember tudatos arra, hogy a gyilkosság nem követendő dolog, aki már szerzett benne tapasztalatot valamely előző életében. Enélkül a tapasztalat nélkül nem ítélnénk el még most sem az emberölést.

Nesze nektek, álszentek! 🙂

Áldás, békesség.

*(Megnyugtatásul közlöm, hogy olyan esetekben, amikor a testet nagyobb trauma éri, a szellemi segítők átkísérik a lelket egy másik dimenzóba, hogy ne vegyen részt mindenben – itt is ez történt.)

“- Minden kapcsolat karmikus – feleli -, csak az a kérdés, jó vagy rossz karma áll-e mögötte. Az utóbbiak lehetősége, hogy örökre megszabadulj tőlük.
– Hogyan?
– Azt mondta Jézus: ‘Szeresd ellenségedet.’ Azért szeresd, mert az áldozatod volt egykor. S ezt a helyzetet ‘megváltani’ csak most tudod, amikor az ellenséged, s még nem újból az áldozatod. Míg te vagy az áldozat, megbocsáthatsz.”

Kép: Pinterest